I.
Négy esztendő múlt el e szomorú eset óta.
E négy év alatt Meritorisz Zeno hírt sem hallatott magáról. El is felejtette már mindenki, hogy volt valaha ilyen nevű ismerőse.
Meritoriszné is azon lények közé tartozott, akik kimaradtak a világból. Annyit tudtak felőle, hogy valahol pénztárnoknő a fővárosban; voltak, akik azt állították, hogy látták is a jegykiadó ketrecben. Az ilyen elfelejtett lényekkel nem találkozni is szerencse.
A hajdani szállását megtartotta, de annak a lépcsőre szolgáló főajtaján e név volt kiszegezve: "Dragomirovics Anasztáz".
Dragomirovics Anasztáz úrról a házmester csak annyit tudott mondani, hogy az egy valósággal létező úriember. A bevallási íven így van feljegyezve: "horvát-szlavón képviselő". De ő annak az ábrázatját még sohasem látta, pedig négy év óta lakik itten ez az úr. A házmesterné takarítja a szobáját, amiért kap nyolc forintot havonként. Az a nyolc forint minden hónap elsején oda van letéve az asztalra egy névjeggyel, amire rá van írva: "Házmesternének". A gyertyája a tartóban reggelre le van égve, a mosdóvize a lavórban be van szappanozva, a sáros topánja az ágy elé téve - de őt magát még nem látta a szemfüles házmesteri pár soha. Sokszor el is utazik, s olyankor az ajtaját lakattal is bezárja, de azért a havi pénz kijár.
Meritoriszné asszony felváltva - a hivatalos rend szerint - hol a nappali, hol az éjjeli órákat tölti otthon; senkit sem fogad a szállásán. Cselédet nem tart. Maga főz és takarít.
Most éppen hatheti szabadságot kért, amit meg is kapott.
Erre pedig azért volt szüksége, mert a Helvila kisasszony megbetegedett, azt haza kellett hozni az intézetből. A betegséget szent Vida-táncnak híják. Rúg, karmol és rángatózik, s amellett az arcát fintorgatja. Az orvos azt mondja, hogy ez a baj majd elmúlik magától, a meggyógyításához nem kell egyéb, mint teljes nyugalom. Valószínűleg a sok tanulástól kapta azt a bajt; most tette le a tanítónői vizsgát, kitűnő eredménnyel, azzal erőltette meg az agyát; most az anyja ápolja, senkit sem bocsátanak hozzá.
Ezt mind a házmesterné beszéli ekként az ágybérlőjének, a napidíjasnak. Ez pedig, mint afféle idealista (a napidíjasok még idealisták), azzal a felfedezett ténnyel szolgál viszont, hogy Meritoriszné asszony híres írónő, aki "Renata" név alatt gyönyörű dolgokat ír a lapokba: minden sorát megfizetik. Hanem ezt nem kell elárulni a háziúrnak, aki gyűlöli az általa "Federvieh"-nek nevezett emberfajt.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Az oldalajtón kopogtatás hangzik: az kulccsal van bezárva. Camilla előjön a hálószobájából, s felnyitja az ajtót.
Vigárdy lép be. Abból a lakosztályból, mely Dragomirovics úré.
Kezet szorítanak, jó estét kívánva egymásnak.
Novemberi délután hat és hét óra közt van az idő. Az asztalon már ég a lámpás.
Leültek egymás mellé. Camilla a pamlagra, Vigárdy a karszékbe.
- Helvila jobban van. - Ez az első szava Camillának.
- Tudom, beszéltem az orvossal. Most csak arra kell vigyázni, hogy vissza ne essék a bajba. Óvni kell minden felindulástól. Ilyen idegbajnál a véletlen öröm is visszaidézheti azt a ragályos betegséget.
- Öröm? Hát jöhet be mihozzánk öröm?
- Már be is jött. Itt van a zsebemben a kultuszminiszter diplomája, melyben Helvilát kinevezi tanítónőnek, hatszáz forint fizetéssel.
- Ah! Ez igazán nagy öröm.
- Kegyednek adom át ez okiratot. Iparkodjék a leányt óvatosan, elébb példálózva, előkészíteni erre a jó hírre, ami után vágyott. Engedje elébb sejteni, találgatni. Az is meglehet, hogy ez a jó hír egyszerre kigyógyítja. De az is lehet, hogy recidivál tőle. Dugja el ezt az írást.
- S hová lett kinevezve?
- Pancsovára.
- Ah, olyan messze!
- Mentül messzebb, annál jobb rá nézve. Itt megöli őt az ismerősök ránézése.
- Az igaz. Sokszor mondja: "Anyám, nincs öldöklőbb méreg, mint az embereknek a szeme".
- Jó derék nép, ahová menni fog. Ismerem őket; nagyobbrészt szerbek, aztán németek, magyarok: mind szívélyes, jóérzelmű emberek. Ott szerencsét is csinálhat, ott még van családi élet.
- Hm... - Camilla nagyot fohászkodott. Azután azt kérdezte Vigárdytól: - Mit tesz az a latin mondás: "Vestigia terrent?"
Vigárdy kitalálta a nő eszejárását.
- Ugyebár ezt a tudós leány mondta kegyednek, mikor egyszer a férjhez menésről példálózott előtte. "A nyomdokok visszariasztanak."
Kevés idővártatva azt mondá a nő:
- Akkor én is elmegyek a leányommal Pancsovára.
- Hát énbelőlem akkor mi lesz?
- Ön megszabadul egy kínos helyzetből, mely mind a kettőnknek csak szenvedést okoz.
- De mikor ez a szenvedés rámnézve az élet!
- Milyen élet!
- Őrült világ ez! Mi mind a ketten feltaláltuk egymásban azt a lelket, mely lelkünk felét kiegészíti.
- De elvesztettük egy bolond szeszélyért, egy dölyfös gondolat miatt, most aztán szenvedjük a büntetésünket.
- Pedig összetörhetnők a békóinkat.
- Az lehetetlen.
- Önt hűtlenül elhagyta a férje, négy év óta hírét sem hallatta. Ez megsemmisíti a házasságot.
- De önhöz hűséges a felesége.
- Reális felfogásban az.
- S ez a fődolog. Ugyan hány házasság maradna érvényben, ha azt kérdeznék, vajon a nő, midőn férjét megöleli, a behunyt szemével nem lát-e egy harmadik alakot? S azért az ilyen lelki házasságtörés mellett csak lombosodnak a családfák.
- A mi életünk egészen célját vesztett erőfogyasztás. Nem tehetünk egymással valami jót, hogy az mind a kettőnknek rosszul ne essék. Minek folytatni ezt a kölcsönös mártíriumot?
- Ön igazságtalan a neje iránt. Amanda önt igazán szereti. Talán túlságosan is szereti, az a hibája.
- Felszabadítanám ez önkínzás alól.
- ...Nem! Nem! Arra ön nem gondolhat. A szívétől elragadtatni meg van engedve húsz éven aluli fiatal rajongóknak; de mi már érett eszű emberek vagyunk, akiknek a tévedéseit nem menti a tudatlanság. Ön, barátom, azóta, hogy a nejét elvette, rohamosan emelkedő életpályát haladt meg. A saját tehetségein kívül az, ami elősegítette, nem a vakszerencse volt. Abban nagy része van az ön felesége kitartó buzgalmának. Lehetetlen önnek azt elfelejteni, hogyan segített önnek az emelkedésében a neje, vagyona, nagy családi összeköttetései által, még inkább abban az ernyedetlen buzdításban, amellyel önnek idilli lanyhaságú természetét erélyességre, tettekre, vállalkozásokra ösztönözte. Ön sokszor félrevonult volna az akadályok elől, ha az ön nejének heroinai elhatározottsága előre nem űzte volna. Mikor önt képviselővé megválasztották egy nehéz kerületben, önnek a felesége zálogba vetette minden ékszerét, hogy önt diadalra segítse. Igaz, hogy mindezt önzésből, nagyravágyásból cselekszi. De ennek az önzésnek nemes alapja van. Büszkélkedni akar a férjével. Nagy embert, híres államférfit akar belőle csinálni, azért, hogy annak a címeit viselhesse egykor. Hát lehet-e őt ezért kárhoztatni? S mármost tekintsen ön a válaszútnak a másik ágára. Ha ön ettől a hatalmas akaraterejű nőtől elszakítaná magát, s aztán összekötné a sorsát egy magához hasonló ábrándozó, érzelgő asszonyéval, ön fokról fokra lesüllyedne arról a magas zodiacusról, mely most előtte áll, végezné mint egy elfeledett, skártba tett bukott nagyság. Hát szabad-e énnekem még csak álmodnom is egy olyan boldogságról, melynek ára az ön jövendő dicsősége? Nem! Csak maradjunk mi jó barátok, mint eddig voltunk. Én viselem az én szenvedéseimet, s nem akarom azokat még lelkifurdalásokkal is sokszorozni.
- Édes Camilla! Ha ön tudná, hogy mi az ára annak az úgynevezett dicsőségnek? Mennyi megalázkodás, mennyi megtagadása a jobb érzéseknek, mennyi embergyűlölet jár azzal együtt. Sokszor eszembe jut Napóleon mondása Szent Ilona szigetén: "Óh, mint szeretnék még egyszer visszatérni a nagyvilágba, hogy ott krumplit kapálhassak, s jóllakhassam lencsével és szalonnával, mint egy paraszt!"
- De mink már parasztok nem lehetünk, nem úgy lett nevelve a lelkünk. A két kezem nekem is megbírná a kapálást, legfeljebb megkérgesedne tőle; de a lelkemet nem tudom incrustálni. S még ha magam volnék! Hát én beletalálnám magamat a sorsomba, ha mint mosónénak a teknő mellett kellene is megszolgálnom a napi falatomat. De a lelkem, az idegeim visszaszörnyednek attól az eszmétől, hogy én önt, a mai nap hősét, ott lássam magam mellett, szurtosan, elzüllve, elpusztulva! Most én kéjelgek abban a fényben, ami önt körülsugározza, bámulom nagy sikereit, parlamenti diadalait. Titokban, lelkem csendjében kiveszem a magam részét belőlük. Hadd tartson tovább ez az én boldogságom.
- De ez elvégre is egy tantaluszi kín.
- Hát nem lehet-e az, hogy legyenek emberek a világon, akikben nem az állat képezi az őslényt?
- Nők lehetnek. Női angyalok vannak a világon. De hogy férfi angyalok volnának, azt csak a khaldei mitológia állítja. Én ember vagyok. Az is akarok maradni. Engem kínoz a hipokrita szerepe. Én önt az egész világ szeme láttára akarnám a karomon elővezetni, s büszke arccal hirdetni: ez a gyémánt szív az enyém.
- Ha ön így beszél, én az ajtómra tolózárt csináltatok, és soha egymással nem beszélünk többet. - No, jöjjön, nézze meg a szegény beteg leányomat.
Camilla előbb óvatosan felnyitá a hálószoba ajtaját, s valami szót hallatott nagy halkan, bizonyosan a látogatót jelenté be a beteg leánynak, azután nyájasan inte Vigárdynak, hogy bejöhet. Azzal bementek mind a ketten a szobába.
Egy dolgot elfelejtettek. Bezárni azt az ajtót, mely Camilla lakosztályát elválasztja Dragomirovics úr szállásától - s Dragomirovics úrnak lehetnek rossz szokásai.
Ott van ni! Az a közbenső ajtó nagy csendesen felnyílik, s elébb a fejét bedugja, széttekint, aztán belép rajta egy férfi - akit még nem láttunk e háznál.
Minden öltözete csupa kocka: a kabátja szélesebb kocka, a l'écoissaise, a mellénye apróbb kocka, à la Pepita; alacsony, finom termetű emberke, kissé affektáltan kifeszített mellkassal, karjai kifelé fordított könyökkel, fejét magasan tartja, amit rövid nyaka tesz ajánlatossá: a feje aránytalanul nagy a termetéhez, s abból is sok jut a kiülő homlokra. Szemöldökei veresek, szintúgy a körszakálla is, melynek egy része még viseli a nyomait a melagonéne-nek, amivel feketére volt festve. A bajusza ellenben le van borotválva, a szája olyan furcsán van összecsücsörödve, mintha mókázna, villogó szemei egy percig sincsenek nyugton. Az arcszíne rezes.
Amint belép, lábhegyen, elébb kíváncsian széttekint, azután megelégedéssel bólongat, körüllépked a szobában, megnézi a zongorán a hangjegyeket, kihúzza a japáni asztalka fiókját, belenéz, megint visszatolja; a hálószoba ajtaja előtt megáll, kerekre nyitott szemekkel, tenyerével segített füllel hallgatózik, az ajkai még gömbölyűbbre csücsörödnek, mintha fütyülne, azután kivesz az oldalzsebéből egy szivarkát, rágyújt, egy karszéket odahúz az ajtó elé, melyen bejött, arra leül, a bal lábát a jobb térdére vetve, s fújja a füstöt a plafon felé.
Ráér várakozni.
Azok odabenn ugyancsak alaposan el lehetnek foglalva a beteg leány diagnózisával, mert soká kerülnek elő.
Végre mégis nyílik az ajtó, s kilépnek rajta: az úr és az asszonyság.
Camilla "Jézus Máriát!" rebeg, amint ez alakot meglátja, s siet az ajtót betenni maga után; Bertalan is meg van ütődve.
Az új ember pedig gúnyosan mosolyogva áll föl a székből, s nyefegő éles hangon üdvözli őket:
- Good bye, drágáim! No, ugye szép meglepetést szereztem a számotokra, mikor egyszerre csak idecseppentem közétek az égből - vagy a pokolból, már nem tudom bizonyosan. Kérem, ne takargassa el az arcát mistress, azért hogy egy gentlemannel láttam kilépni a hálószobájából. Én az ilyesmire készen voltam.
- Hogy jössz te ide? - kérdezi Vigárdy az első meglepetéséből felocsúdva.
- Hát igen egyszerűen. Nagyon okosan teszi az ember, ha Amerikába elutazva, nem dobja a tengerbe a szobája kulcsát. Visszajövet ismét előveheti. Az ajtómon ugyan Dragomirovics Anasztáz úr neve van kiszegezve, de afelől egészen megnyugtattam a lelkiismeretemet, amint az előszobában felakasztott havelock zsebébe belenyúltam, s megtaláltam benne az én tisztelt barátom szivartárcáját, a névjegyeivel és a cigarettáival. Mindjárt meg is tartottam emlékül. Pompás cigaretták. Valódi "Sultan fleur".
Camilla elvesztette egész lelkierejét, sírva fakadt.
- Kérem, mistress, ne sírjon. Semmi oka sincsen rá. Hiszen nem vagyok én Otello. Nézze, nincs nálam se revolver, se bowie-knife. Hát hiszen, hogy az én hosszas távollétem alatt kellett valakinek engem helyettesíteni, az egészen normális helyzet. S sokkal jobban tudom méltánylani, hogy ön e célra az én Vigárdy barátomat választotta, mintha valami Perukker-féle szeladont fogadott volna el. Aki, mint e szép bútorzat bizonyítja, egész gentlemanlike gondoskodott az ön szükségleteiről.
Vigárdy közel volt hozzá, hogy ezt az embert nyakon fogja és kidobja a szobából, de Camilla könyörgő tekintete lecsillapítá, aki néma rémülettel mutatott a hálószoba ajtaja felé: "Meg ne hallja a beteg leány! mert újra visszaesik." - Tehát nyugodtan iparkodott beszélni.
- Uram. Önnek a neje becsületes, erényes asszony. Magát tisztességes munkával tartja fenn: senkitől semmi szégyenletes segélyt el nem fogad. Az államvasutaknál pénztárnoknői alkalmazása van, s üres óráiban a hírlapokba ír elbeszéléseket.
- Igen. Ez van beírva a bejelentési űrlapba: pénztárnoknő és írónő. De a salláriumot és a honoráriumot ön hordja neki.
- Nem hiszem, hogy találjon ön bolondot, aki elhiggye önnek, hogy a vasútigazgatóság tőlem fogad el pénzt, amivel egy hivatalnokát fizeti, vagy egy lapkiadó, hogy a munkákat honorálja.
- De ezt a szállást csak fizeti valaki.
- Az albérlő.
- Az a bizonyos Dragomirovics Anasztáz, akit senki sem ismer.
- Én ismerem.
- De én minden szorgos kutatás után sem voltam képes ezt az "ananász" urat a képviselők lajstromában felfedezni.
- Az csak azt bizonyítja, hogy nem képviselő.
- De annak van címezve a házmester ívén, amit az a rendőrségnek beadott.
- Hát ez lehet hamis címzés miatti kihágás, amit ha ön feljelent a rendőrségnél, hát akkor megbüntetik az ön feleségét öt forint bírságra. Ha ugyan nagy kedve van önnek a rendőrséggel személyes érintkezésbe jönni.
- Énnekem? Hát mi félelmem lehetne énnekem a rendőrségtől? Kurrentált engem valaki? Csaltam én? Loptam én? Nincsen-e kiegyenlítve minden tartozásom Budapesten? Ezt te magad tudod legjobban, kedves barátom.
- Ez az emlék valami más indulatot is költhetne önben, mint a gúnyolódást.
- Érted alatta a háládatosságot ugye, kedves barátom? Hát hisz az igaz, hogy te énhelyettem harmincötezer forint értékű váltót kifizettél, amikről az a véleménykülönbség volt közöttünk, hogy én azokon az aláírásokat hamisaknak hittem, te pedig igazaknak vallottad. - No, hát ezt a javadra írom. Ezért négy esztendeig voltál haszonélvezője az én birtokomnak. Mi az ördög? Jut egy esztendőre nyolcezerhétszázötven forint. Hát mi az egy ilyen szép asszonyért? Valóságos "Bettel".
(- Megfojtsam ezt az embert? - mormogá Camillához Bertalan. Az asszony két kezével tartá vissza a férfi összeszorított öklét.)
Az pedig újabb szivarkára gyújtott, és folytatá mekegő hangon:
- Hanem a nagy jótékonysági raptusodban egy dolgot elmulasztottál, "drága" barátom. Azt ugyanis, hogy, egy New York-i lapba beiktattad volna ezt a néhány sort: "Mister Meritorisz Zeno ügyei rendezve vannak, bizton hazatérhet". Punktum.
- A hazai lapokban benne volt ez az értesítés.
- No lám! Én vagyok a hibás. Azért, hogy szökés közben hátra nem hagytam a Ferenciek bazárjában az adresszemet, hogy hová küldjék utánam a Pesti Naplót?
- Hát tudhattam én, hogy te hol kóborolsz széles e világban?
- Ecce ni! Megint teneked van igazad. Hát persze, hogy nem tudhattad. Voltam én azalatt az amerikai prériken buccanier, aki sótalan eszi a nyers bikahúst - jártam, mint pedlar, fésűket, bicsakokat árulni - voltam aranyásó rowdy Ausztráliában, voltam cethalász a grönlandi vizeken, oda bizony újság nem jár. Míg egyszer a jó Buddha (én buddhista vagyok) ismét visszavezérelt New Yorkba. Ott találkoztam egy tiszteletre méltó hazámfiával, aki valami posztkisztlit vagy micsodát szerencsésen elemelt egypár százezer forinttal, ez a lovagias férfiú értesített felőle, hogy hiszen nincsen semmi okom a világ szemei elől bujdokolnom. "Ab ovo" ki van egyenlítve az én fatális tévedésem egy nemes keblű barátom jószívűsége által. Ekkor érett meg bennem az az elhatározás, hogy én ennek a jó barátomnak alkalmat szerzek keresztényi jóltevő indulatainak tökéletesítésére azáltal, hogy hazajövök, s mármost a viszonosság elvéből kiindulva én rendezem az ő ügyeit.
- Mit fogok most hallani?
- A legkellemesebbet. Legelőször is vessünk fátyolt a múltunkra. Az a harmincötezer forint - meg az a négy esztendő - egymást kiegyenlíti. C'est signé: - "pour acquint". Kezdjünk új rubrikát: "Soll und Haben".
- Ön megbolondult.
- Nem én. Teljesen megokosodtam.
- Ez az, amit úgy hívnak, hogy "őrültség, amiben szisztéma van". Ennek azonban a legjobb antidotuma az, amit úgy hínak, hogy "házi ész". Ezzel meg én vagyok ellátva. Te, újvilági lovag, arra alapítod a spekulációdat, hogy itt van most egy őrült szerelmes férfi, akit a vak szenvedélye kapicánjánál fogva oda lehet vezetni, ahol "a rákok telelnek", ahogy az orosz közmondás tartja. Én azonban majd mindjárt kiábrándítalak egy alternatívával. Én vagy egy önzetlen, minden érdek nélküli pártfogója vagyok a te hitetlenül elhagyott családodnak, aki lelki örömét találja benne, hogy egypár szerencsétlen teremtésben fenntartsa az életkedvet, akikhez régi emlékek varázsa vonzza; vagy pedig az vagyok, aminek te tartasz: heves vérű imádója a te nevedet viselő nőnek. Hát akkor az első esetben veszem a kalapomat, s azt mondom, hogy "alászolgája", a családfő hazaérkezett, többé az én gondozásomra senkinek semmi szüksége, s többet nem kérdezősködöm se rólad, se a hozzád tartozókról egy szóval sem. A második esetben pedig megindítjuk a kettős válópert: nődnek erős oka van erre veled szemben, én is csak majd találok valami jogcímet; elválunk csendesen, s aztán rajtunk függ, hogy mit tegyünk. Te mindenesetre kimaradsz a partiból.
- Nem úgy van az, kedves barátom. Ne kezdj te énvelem háborút. Mi egyenlőtlen fegyverekkel küzdünk. Te jó ember vagy, nagy hazafi, országos hírű celebritás, én pedig egy bukott fickó vagyok, akinek nincs mit elveszíteni. - Egy szót ejtettél el: "elválunk csendesen". Hát ezt a "csendesen" szót hiúsíthatom én meg. De ha én most lármát csapok: én, a hazatért férj, aki a feleségem hálószobájában egy férfit találtam, összecsődítem a szomszédokat, rendőrért kiabálok: akkor te, mint nagy ember, el vagy veszve, megbuktál az ország előtt, le vagy gázolva a politikai ellenfeleid lába alá; de ami még annál több, a feleséged lába alá.
- Nyomorult gazember! - kiálta Bertalan, elragadtatva indulatai által.
- No, hát ez jó nekem. "Nyomorult gazember." Bizony olcsó vitézkedés. Tudod jól, hogy én párbajra nem híhatlak, akármilyen verbal injuri-et kövess is el velem. Nem kapnék szekundánsokat. Hát ez közöttünk a nagy különbség. Te vagy a dicső hazafi, a nagy ember. Én pedig vagyok a nyomorult fickó. A nyomorult fickó észreveszi, hogy a dicső nagy férfiú az ő kazlából húzza a szénát. Azt mondja neki: "Barátom, nagyságos tolvaj úr, ne lopd a szénámat, hanem vedd meg az egész kazalt". S erre a nagy férfiú azt kiáltja: "gazember!" De engem ezzel a szóval nem ráztál le magadról. Én beléd haraptam, mint egy buldog, s nem engedlek a sövényen kiugrani, édes barátom.
- Én kezemben tartottam a nyakadat, s szabadon bocsátottalak.
- Nagy hiba volt tőled. Most én tartom a kezemben a te nyakadat, s nem foglak elbocsátani.
- Mit kívánsz tőlem?
- Bagatell dolog! Igazán pirul az arcom, mikor ilyen aprólékosságokkal állok elő. Hát miről van szó? Tulajdonképpen semmiről. Te megtartod a jus acquisitumot, hogy is mondják csak: a "servitust". Mi jogtudósok értjük ezt már. Én viselem a "procurát", mi üzletemberek értjük ezt. Te pedig maradsz a "stiller-Co". Én viselem az obligót, te pedig azt írsz, amit akarsz a "giro in bianco"-ba.
Bertalan olyat ütött az öklével a zongorára, amelyhez támaszkodott, hogy az a szerencsétlen hangszörnyeteg megzendült bele. Camilla pedig csak bámult: az ő lelkében nem volt fogalom ennek a csúf zsargonnak a megértésére.
- No, hát beszéljünk kerek számokban - mondta Zeno hüvelykujjának a körmét a fogába akasztva. - Te adsz énnekem pro rata temporis, húszezer forintot, én pedig azért odaadom neked - a Dragomirovics Atanáz úr szobája kulcsának a másolatát, s mikor ezt a kulcsot a zárban találom: megfordulok a sarkamon, és odább megyek. Clara pacta, boni amici.
Camilla csak most értette meg a gyalázatos ajánlatot.
Kitört belőle az indulat. A női gyöngeség egyszerre átlobbant, mint füstből a tűz, lángoló asszonyi haraggá.
Odarohant a férjéhez, megragadta annak a vállát.
- Micsoda? Te engem el akarsz adni, mint egy rabnőt!?
Zeno furcsa arcfintorgatással mondá:
- Hát azt adja el az ember, amije van. Szívesebben adnám el a Haris-bazárt; de az nem az enyém.
- No, hát ha te el akarsz adni engem - lihegé a szerencsétlen asszony -, majd eladlak én téged!
Azzal odarohant az intarsiaturákkal díszített szekrényéhez, felnyitá annak a tetejét, egy titkos rugót megnyomva előugratta a rejtett fiókocskát, s abból kivett egy négyszeresen összehajtott írást, azzal odasietett a két férfihez, Vigárdy mellett foglalva helyet, s Meritoriszhoz beszélve.
- Hát te azt mondtad, ugye, hogy neked semmi bűnöd sincs a világon, amiért téged a büntető igazság keze előfogjon. Te kacagva mondtad a megszabadítód szemébe, hogy bolond volt, amikor a nyakadat kieresztette a kezéből? No, hát essél kétségbe! Itt van a leveled, melyet amaz átkozott éjszakán küldtél hozzám. Ebben elismered, hogy váltókat hamisítottál Vigárdy nevére. Én megtartottam ezt a leveledet, s most odaadom ezt Vigárdy úrnak, hadd kerüljön a te fejed ismét az ő sarka alá, s hadd taposson rá, mint egy hálátlan kígyó fejére! Most én adlak el téged - félpénzért - egy babkáért! Kiálts egyet! S téged fognak a rendőrök a börtönbe hurcolni! Csaló! Hamisító! Kerítő!
Meritorisz Zeno kezét-lábát eleresztve rogyott le a karszékbe.
- Átkozott levél! - motyogá. - Erről egész megfeledkeztem. Ezzel agyon vagyok ütve. Vegyen rólam példát minden becsületes férj, hogy mikor szökni akar, ne írjon levelet a feleségéhez.
Camilla Bertalannak adta a levelet.
Zeno egyszerre fordított a szerepén. Az impertinens kérkedő modor helyett áttért a megtért, meghunyászkodottba.
Odatérdelt Bertalan elé.
- Rabod vagyok: elismerem. Azt tehetsz velem, amit akarsz. Elveszíthetsz, becsukathatsz. Appellálok a te nemes szívedre. Légy tekintettel nyomorult állapotomra. Ne szégyenítsd meg a családomat. Irgalmazz szegény leányomnak, ha engem nem tekintesz. Hűséges kutyád leszek mindenkor, kutyább a kutyánál. Megelégszem a kegyelmed morzsáival! Soha a szemed elé nem kerülök.
Undorító volt! Egy férfi, aki sír, csúszik, mászik.
Vigárdy négyfelé szakítá azt a levelet, s odadobta a rimánkodó szeme közé.
- Nyomorult! Én nem tudlak eltaposni!
Azzal eltávozott a szobából.
Zeno mohón kapkodta fel a szőnyegről az összetépett levél rongyait, s a zsebébe gyűrte.
- Figyelmeztetem önt - mondá neki Camilla -, hogy ez a levél egy egész társaság előtt lett felolvasva, amíg én ájultan hevertem itten.
- Jó helyen van már - döcögteté a szót Zeno, begombolva a kabátját.
- Hát mit akar ön még itten?
- Mit akarok? Itt akarok maradni. Élvezni akarom az édes itthon örömeit. Ah, drága "sweet home"!
- Itt nincs önnek helye. A túlsó két szoba ki van adva.
- Dragomirovics Anasztáz úrnak.
- Akárkinek! - Itt pedig nincs az ön számára való kényelem.
- Áh! Ez nevezetes. Az én szalonomban, ahol az én saját bútoraim vannak!
- Itt nincs önnek még csak egy hamutartója sem. A hitelezői mindent lefoglaltak az ön megszökése után, s rövid időn elárvereztek mindent. Egy közülük felvásárolta az egészet, s aztán átengedte nekem használatra méltányos bérért.
Azzal megmutogatta Camilla Zenonak a székek, pamlag, zongora hátára ragasztott hivatalos pecséteket. Még a szivarhamutartó fenekére is oda volt ragasztva az elkobzó billog. "Nincs itt önnek semmi ingó-bingója."
- Hát akkor maradok a fekvőségemnél... - szólt cinikus mosollyal Zeno.
- Mit akar ön azalatt érteni?
- Hát a feleségemnek a nyoszolyáját. Törvénytudó ember vagyok. Jól tudom, hogy a csődbe jutott férj adósságáért a hitvestárs nyoszolyáját, fehérneműit nem szabad lefoglalni.
- Abban a nyoszolyában önnek a leánya fekszik, súlyos betegségben.
- Annál nagyobb kötelességem, hogy fölötte virrasszak. Atyai kötelesség.
- Ön nem fog az én szobám ajtaján belépni.
Camilla elállta az ajtót Zeno előtt.
Zeno erőszakoskodni kezdett.
- Majd meglátom, ki akadályoz meg engem abban, hogy családfői jogaimat gyakoroljam!?
- Ön azt mondja, hogy törvénytudó: akkor ismernie kell azt a törvényt is, mely kimondja, hogy aki hűtlenül elhagyja a feleségét, s egy évig nem tudatja hollétét, elvesztette férji jogait.
- Majd visszafoglalom én azokat!
Durván megragadta a feleségének a kezét.
A legjobb útban voltak, hogy összeverekedjenek.
E percben felnyílt a hálószoba ajtaja, s kilépett rajta a leány. Úgy, ahogy az ágyából kikelt: hálóköntösben, mezítláb, papucs a lábán, a haja kuszáltan szétszórva a vállain, a csípőin. Az arca csupa tűzláng volt, a szemei lázasan ragyogtak. Máskor oly piros ajkai kékek voltak és cserepesek. Egyenesen nekiment Zenónak. Magasabb volt az apjánál. Amint a karját fölemelte, hogy a szemébe csüggő haját hátravesse, a visszaomló ingujj egy olyan megfeszült bicepszet engedett láttatni a karján, mely egy akrobatanőnek is díszére válhatott. Eleinte tompán, asztmatikus lihegéssel beszélt, hanem aztán egyre élesebb lett a hanga. Zeno hüledezve hátrált meg előtte.
- Meritorisz úr! - kezdé a leány. - Ön sok év előtt elhagyott bennünket nyomorban, gyalázatban, kétségbeesésben. Mi meg akartuk magunkat ölni. Itt ezen az asztalon olvasztgattuk a halálos mérget a teáscsészében az anyámmal. Készen voltunk a halálra. Ekkor az Isten egy szabadítót küldött hozzánk, aki visszaadta nekünk az életet, megmentette a becsületet: - az ön becsületét, Meritorisz Zeno. És azután szerzett az anyámnak tisztességes munkakört, amiben éjjeli-nappali szolgálattal megéljen; engem kitaníttatott iskolamesternőnek; gondossággal, jó tanáccsal, részvéttel segített bennünket a víz színén fennmaradni, akiket ön odadobott a fertőbe!... És most ön idejön és elűzi tőlünk az egyetlen védőangyalunkat! Bemocskolja őt rút rágalmakkal, amiknek a szennye az én anyám arcát szeplőzi be! S még azután helyet követel magának itt, ebben a mi Getsemáne-kertünkben, ebben a mi Golgotánkban.
A leánynak a hangja egyre élesebb lett, átcsapott a rikácsolásba.
- Meritorisz úr. Ön nagyon rossz órában jött ehhez a házhoz. Én egy rettenetes betegséggel vagyok szövetkezve. Mikor engem a szent Vida-tánc démona megszáll, akkor én megszűntem ember lenni: csoda leszek! Akkor engem három férfi nem bír megfékezni! Akkor velem van az ördög! Akkor én azt, aki a kezem közé kerül, összetépem, szétmarcangolom, megfojtogatom.
De már ekkor eltorzult az arca, a szája négyszegletűvé lett, az orrcimpái fújtattak, a szemei keresztbe álltak, a kezeit saskarmokká görbítette, s a fél térdét felemelte.
- Szent Sakjamuni! - hebegé megrémülve Zeno, s egy karszék mögé hátrált.
- Helvila! Leányom! Az égre kérlek! - rimánkodék Camilla, leányát átölelve és visszatartva. - Ne jöjj indulatba! Hisz rádjön a bajod újra!
- Távolítsd el innen ezt az embert! - lihegé a leány. - Mert apagyilkos leszek. Megölöm e percben!
- Az atyádat! Isten elleni vétek!
- Ejh, az őrültek számára nincs beszámítás. S engemet csak egy vékony fátyol választ el az őrültségtől.
- De az a fátyol mindig be fog téged takarni: az anyád szeretete. Eredj a hálószobába! Eredj, drágám! Ne tégy így! Ne tégy így!
Addig-addig, míg betuszkolta a leányt a hálószobába, s rázárta az ajtót.
Ekkor aztán Zeno elő mert jönni a karszék mögül.
- No, ezt a leányt jól megnevelték, mondhatom.
Camilla a kezeit tördelte kétségbeestében.
- A Krisztus kínszenvedéseire kérem önt, hagyjon el bennünket.
- Azokra a kínszenvedésekre én nem reflektálok, mert én a Nirvánát követem.
- Menjen ön vendéglőbe: fogadjon magának szállást.
Zeno kifelé forgatta a zsebeit.
- Egy veszekedett sixpence-nek sem vagyok ura.
- Itt van pénz! - lihegé a nő, a szekrényéhez futva, s kivette a fiókból a megtakarított pénzecskéjét, odaadta Zenónak. Harminc forint volt.
Zenónak dióformára ültek ki a szemei annyi pénz láttára. Régen látott ennyit egy rakáson.
- Hol vettél te ennyi pénzt egyszerre? Az a bizonyos jótevő hozta?
- Most kaptam a kiadótul egy novellámért, ami a lapjában megjelent.
Ekkor aztán az ellenkező véleményre tért át Zeno.
- Micsoda? Harminc forintot adnak egy novelláért a kiadók? A tolvajok!
Azzal zsebre vágta a pénzt.
- Kezdetnek ez is jó.
S aztán felcsapta a kalapját, s ment a Folies Caprices-be.
Elébb azonban rágyújtott egy új szivarkára az égő lámpásnál.
Camilla bezárta utána az ajtót.
A hálószoba ajtaján ököllel dörömböztek.
Odafutott, hogy kinyissa azt.
A leány feldúltan rohant ki rajta.
- Megfulladok! - lihegé, a balzacra vetve magát. Onnan is felugrott, és szaladni akart.
Az anyja átölelte. Csillapítá.
- Engedj a földön henteregnem!
- Nem! Nem! Édes!
- Engedd, hogy a fejemet a kandallóhoz verjem.
- Nem! Nem! Angyalom!
- Vért kell ontanom! Meleg vért akarok! Adj nekem valami élő állatot: egy macskát, egy nyulat, hogy összetépjem. Be akarom az arcomat mázolni vérrel, meg a hajamat.
S majd a karja, majd a lába rándult egyet; az arcvonásai minden percben más torzképpé fintorodtak.
Itt volt az a rettenetes démon, a tizenhat éves leányok megkínzója: a szent Vida-tánc. Ugyan miért szent?
Camillának eszébe jutott most valami.
A "nagy öröm".
Az meglehet, hogy visszaidézi az ideges görcsrohamot; de meglehet, hogy az ellenkező hatást műveli. Lehet csodaszer. Lehet méreg. - Kockáztatni kell.
Elővonta a kebléből azt a kinevezési okmányt, kitárta, odatartá Helvila szeme elé:
- Nézd! Ő hozta azt. A keresztapa. Kinevezési diplomád. Tanítónő vagy. Pancsován. Hatszáz forint fizetéssel.
Erre a leánynak az idegrohama egyszerre megváltozott, nem szűnt meg, csak más alakot öltött.
Nagyot sikoltott, s aztán elkezdett kacagni. Táncolt, szilajan, nevetve, viháncolva. Ahogy a menádok táncolnak, a corybantok vagy a tarantálpóktól megmart leányok, egyre danolva: "Diploma! Pancsova! Hatszáz, hatszáz, hatszáz!"
Camilla meg volt meredve a rémülettől.
Azt hitte, a leánya megőrült.
Egyszerre aztán csak a legszilajabb kacagás, tombolás közepett, lecsapta a két tenyerét a combjaihoz a leány, karjait feszesen a derekához szoritva, s állt mereven, mint egy szobor.
- Hát ki vagyok én? - mormogá. - Ki-va-gyok-én? - kiáltá szótagolva.
Aztán a lábával dobbantott.
Látszott minden ízén, hogy küzd az akaraterő az idegek szellemével.
Ámde az a szent démon nem engedi magát olyan könnyen elűzni.
Ha nem kényszerítheté az arcát fintorgásra, a lábait táncra, előfogta csuklás alakban.
Azzal is megküzdött. Elfojtotta a lélegzetét. Oly hosszasan, hogy majd a tüdeje szakadt meg bele. De győzött vele. A csuklás is elmaradt. Nagyot lélegzett utána.
Elkezdett dörmögni az összeszorított fogai közül.
- Hát ki itt az úr? Én-e? Vagy te, nyomorult idegháló? Nem te parancsolsz énnekem; hanem én teneked. Nem mozdulsz! Én foglak!
S mintha valami ficánkoló szörnynek a zabláját fogná a kezében, úgy merevíté meg a két karját összeszorított ökleivel.
- Nem akarok beteg lenni! Érted? Nem akarok megőrülni! Nem! Nem!
Egy-egy rándulás, egy arcficam még elárulá, hogy a démon makacskodik. Rámordult. Ahogy a párduc kurrog a letepert kajmánra. Lassan, lassan elmúlt az arcáról a lázas veresség: visszatért rá az átlátszó halaványság, míg egyszer aztán odaveté magát az anyja kebelére, s kisírta magát istenigazában.
- Elmúlt ez, anyám! Nem leszek többé beteg! Ez kigyógyított. Ez! Ez!
És aztán egyik a másiknak a kezébe adta azt a drága írást; összevissza csókolták. Az aláírt neveket, a pecsétet, Pancsova várost, a bélyeget, a címzést. Újra elolvasták. Kettősben olvasták. Utoljára aztán az egész ív papirost kiterjesztve borítá a keblére a leány:
- Ez az én palladiumom! Ez az én panaceám! Ez az én talizmánom! Nem vagyok beteg! De hogy is lehetett az, hogy én őrjöngtem, tomboltam? Mikor semmi bajom sincsen. Törtem, zúztam.
- Az apádat is meg akartad ölni.
- Hahaha! Azt a kis japáni porcelánfigurát, aki úgy hasonlít hozzá? A falhoz vágtam. De nem törött össze.
- Nem a japáni figurát, hanem az igazi Meritorisz Zenót.
- Hát itt volt? Nem is tudok róla.
- Jó, ha nem tudsz.
- Add elő a fekete ruhámat, anyácskám.
- Minek az most?
- Felveszem, és kimegyek.
- Hová mennél?
- Hát megköszönő látogatásokat tenni: a miniszter úrhoz, a tanfelügyelőhöz, az igazgatónőhöz. Aztán búcsúzni az ismerősöktől. Ahhoz fekete öltözet kell.
- Hová mennél most, angyalkám? Hiszen késő este van már.
- Késő este. Én hajnalkacagást látok magam körül. Minden olyan fényes! Hát este szoktam én fölkelni az ágyból? Ha este van, akkor vacsora ideje van. Igen, bizony. Én éhes vagyok, nagyon éhes. Adj nekem enni, anyám: akármit, kenyeret, szalonnát; de sokat! Falni akarok, mint egy farkas! Van-e valami?
- Van! Van minden, szerelmem! Itt vár rád készen. Puha cipó, sonka, parizer. Melyik kell?
- Mind a kettő.
- Liptai túró!
- Ah, az én ideálom. Bor van-e?
- Egész palack veresbor. Az orvos ezt ajánlotta.
- Derék orvos! De nem evőkanállal kétóránként?
- Nem! Nem! Tele pohárral.
- Azzal a nagy pohárral.
Camilla szaladt a kredencből előhordani a vacsorához valókat, odarakva mindent arra az emlékezetes asztalkára.
A leánynak nem kellett kínálás: nekiült a gazdag vacsorának, fölrakva a két könyökét az asztalra, s átölelve a karjaival a tányérokat, döbönt, cipót, palackot. Úgy falt, mint egy kiszabadult rab. Aztán ivott. Nem várhatott, míg a pohár megtelik: elébb a palackból húzott nagyot. Csettentett a szájával.
Camilla ott ült mellette. A könnyeit törülgeté.
Örömkönnyek voltak.
Az orvos mindig azt beszélte, hogy ennek a csodálatos betegségnek az a válsága, ha egyszer a páciensnek megjön az ételhez való kedve. A szent Vida-tánc választottai nem eszik a rendes ételeket, hanem krétát, szenet, pörkölt kávészemeket. Aki egyszer falni kezd, az már megszabadult a démonától.
Csak akkor kérdezte már a leány, mikor volt is, nem is valami a tányérokon, az anyjától:
- Hát te nem vacsorálsz velem?
...Jól volt az már lakva örömmel.
...Még egyszer hozott ez az ember igaz örömet ebbe a Getsemáne-kertbe, ebbe a Golgotába. Amiért meg kell majd neki lakolni.
- Miért olyan bolond idealista, hogy a más bajával törődik?
II.
Némely asszonynak nincs szerencséje abban a nevezetes témában, ami a nőknél különben varázshatalom: az ízlésben. Vigárdyné nem tudott öltözködni. Minden asszony megszólta a toalettjeiért. Pedig nagy gondot fordított ő arra: órákig cicomázta magát a tükör előtt, felszedett mindent, ami drága: brüsszeli csipkét, gyöngyhímzést, szalagcsokrot, virágokat; csináltatott a hajából csodahurkákat, nem kímélt strucctollat, kócsagot; de abban mind nem volt harmónia. Hiába: nem volt ízlése.
Ugyanennek a hiányát éreztette a társalgásban is. Helyes esze volt, sokat tanult, olvasott minden európai nyelven, de azt mind nem alkalmazta a maga helyén, s minden műveltsége dacára egy levelet nem tudott megfogalmazni, vagy egy társalgást vezetni.
Így volt a bútorzatával is. Minden szobája, szalonja valódi kirakata volt a műkincseknek, de azokban nem volt összhangzás: velencei, japáni, rokokó összevissza, egymás mellett. Az öltözőjét egyúttal elfogadószobának is tartotta, s ott állt az egyik oldalon a toalettasztal faragott angyallal, a másikon a Wertheim-szekrény, amire a férjének volt szüksége. No, ebben volt taktika. Hogy valahányszor a férj a pénztárát kinyitja, mindig meg lehessen tőle kérdezni, hogy mit tesz be, mit vesz ki?
Csakhogy ez a bútordarab sehogy sem illett egy budoárba. Éppen úgy nem illett, hogy a látogatók ott szemléljék, hogy miféle tégelyek, flakonok vannak a fésülködőasztalon elhelyezve. Ezek különben csak az intim látogatók voltak; a staatsviziteket a szalonjában fogadta 12 és 2 óra között. S a tökéletesség végett a budoár hátterét elzárta egy lebocsátott nehéz brokátkárpit, sejtetve, hogy ott még egy hálófülke (alkoven) következik.
Éppen a piperézőasztala előtt ül, drága pálmavirágos kasmírpongyolában: komornája most végzi a haja feltűzését, a nyak frufrui már fel vannak kunkorítva.
- Susanne! Menjen át az úrhoz, s mondja meg neki, hogy készen vagyok az elfogadására.
A komorna eltávozik az alkoven kárpitja mögött: ott van a szőnyegajtó, melyen át közelebb lehet érni az "úr" szobáját.
Ez a komorna ugyanaz, aki hajdanában Meritorisznénál szobaleány volt: akkor még Zsuzskának hítták. Az úrnő még utánakiáltott a komornának: - Kérje meg szépen az urat, hogy ne abban a kabátjában jöjjön át hozzám, amelyikben a klubba jár, nem tűrhetem a dohányfüstöt.
Ezalatt belép az oldalajtón Jean, a komornyik, sárga livrében. Mikor legutoljára volt szerencsénk vele találkozni, akkor kék frakkja volt, Meritoriszéknál szolgált, "inas úr" volt a címe.
Abban, hogy Amanda a hajdani Meritorisz-cselédeket fogadta magához, világosan lehet sejteni a tendenciát.
Nem könyörületességből történt. Ezeknek a révén sok pletykát meg lehet tudni a múltból, s fenntartani az összeköttetést a jelen viszonyok között.
Amandának az a különössége, hogy szeret bizalmaskodni a cselédeivel. (Egyébiránt miért volna ez különösség? Mondjuk inkább, csatlakozás a normális viszonyokhoz.)
A Jean ezüsttálcán hoz egy látogatójegyet úrnőjének.
Az úrhölgy kezébe veszi azt, s egyszerre, mintha pókot érintett volna a kezével, eldobja a lába alá terített tigrisbőrre.
- Micsoda szemtelenség! Még ide meri tolni a pofáját!? Dobja ki ezt az embert a nyakánál fogva!
Azon a jegyen Meritorisz Zeno neve van felírva.
A komornyik elégülten hunyorít a fél szemével, s kabátja ujjait felgyűrve ezt mondja magában: - Ez nekem különös élvezet fog lenni.
Az úrnő azonban a következő pillanatban mást gondol. A Jean még át sem mehetett a szalonon, utánacsenget.
Jean visszatér.
Már ekkor az úrnő nyugodtan ül a causeuse egyik oldalán, s kegyesen szól:
- Kérem, Jean. Vezesse azt az urat a télikertbe. Kérje fel, hogy várjon egy kissé. Kínálja meg szivarral. Adjon neki egy reggeli lapot olvasni.
Jean úr furcsa torzpofát fintorít, fejét válla közé húzva. "Dobja ki! Ültesse le! Dugjon a szájába cabanost!" A tatár tud elmenni ezeknek a nagyságos asszonyoknak az eszejárásán.
Az alkoven kárpitja megmozdul, a szőnyegnyíláson belép az "úr".
Kimenéshez van öltözve. Szalonkabátja fölé öltve a mencsikoff, ami azt jelzi, hogy nem soká akar itt időzni. Csak afféle kimeneti látogatás, amit minden normális férj meg szokott tenni, mikor hazulról elmegy; megmondja, hogy hová megy. Elhiszik neki. Talán igaz is. Azzal megcsókolják egymást. Aztán: "pá, kedvesem".
Ezúttal azonban másképp indult a scéna. Bertalan leült a causeuse-nek a másik oldalára. Ez az ~ forma ülőke azért remek gondolat, hogy a két beszélgető folyvást hátat fordíthat egymásnak.
- Van önnek valami közlendője velem? - kérdi Amanda.
- Van. Meritorisz Zeno hazaérkezett.
- Mit tartozik az rám? Nekem nem adósom semmivel.
(Mit tartozik ez őrá? Pedig itt szíja az ő havannáit a télikertben!)
- Tegnap érkezett haza a szállására, amikor én éppen ott voltam a családját meglátogatni.
Erre a szóra egyszerre veres lett a szeme Amandának. Felugrott a helyéből.
- Mit keresett ön annál az asszonynál?
- A leánya nagy beteg, azt látogattam meg.
- Hazugság! Ön abba az asszonyba szerelmes! Ön engemet megcsal. Négy esztendő óta csal azzal a nővel.
- Mondhatom neked, hogy az a nő énfelőlem egészen ártatlan.
- Mindig csak annak a nőnek az ártatlanságát allegálja. De arra nem felel, hogy maga milyen lator.
- Mert az egyik kizárja a másikat. Csak a te szenvedélyed láttat veled rémeket.
- Óh ne higgye, hogy féltékeny vagyok! Van is mit félteni? De megöl a szégyen. Az emberek suttognak, nevetnek. Engemet megcsalni - egy olyan nőért, mint Meritoriszné! Egy kaszíros némberért!
- Ne bántsa maga azt a nyomorult teremtést, aki magát tiszteli, imádja.
Amanda megmondta, hogy mit csinál a tiszteletével.
- Hát akkor mi köti önt hozzá? Mi hordta önt oda, ha nem a bűne?
- Elmondom igazán. Rég el akartam mindent mondani, most itt az ideje. Nekem az a nő valamikor menyasszonyom volt. Mikor az a nagy csapás érte: nem bírtam a lelkemen elviselni azt a gondolatot, hogy el hagyjam őt veszni nyomorban, gyermekével együtt. Én segítettem neki fölemelkedni, én szereztem neki életmódot, én eszközöltem ki a leánya számára ingyenes oktatást, ellátást, hogy a kenyerét tisztességes pályán megszerezhesse. De nekem ezért semmi egyéb jutalmam nem volt, mint két szerencsétlen teremtésnek a hálakönnye. Ezt számítod-e bűnömnek?
- Hát ne mondja, hogy szívtelen vagyok. Hogy nem esik meg a szívem a nyomorultakon. Adhatott nekik miattam ezereket a saját vagyonából. De nem lehetett-e azt levélben küldeni? Személyesen kellett önnek ezért őhozzá menni? Miért önnek? Ha az asszonynak volt szüksége az ön pártfogására, nem tudott az idejönni? Hisz önnek saját külön lakosztálya van. S talán én sem haraptam volna le az orrát, ha hozzám betéved. De félt tőlem, ugye? Bántotta a rossz lelkiismeret. Otthon ült, játszotta a szentet. És ön nem járt hozzá nyíltan soha. Titokban járt oda. Megfoghatatlan úton-módon. Miért volt ez a titkolózás? Ha semmi bűnös viszonyuk nem volt.
- Kénytelen vagyok megmondani az igazat. Én ezt a nőt becsülöm. Lelki nemességének tisztelője vagyok. Jólesik az eszmecsere, amit vele válthatok. Élvezetet találok a körében, amibe semmi érzékiség nem vegyül.
Amanda összetépett haragjában egy zsebkendőt.
- Ne gyilkoljon ezzel a szavával. Én nem bánom. Tegye azt a nőt nyilvános szeretőjévé. Sokkal szeretetreméltóbb, mint én, elismerem. Hiszen divat az előkelő világban, még a polgároknál is, hogy az urak szeretőt tartsanak, külön háztartással. Hozzátartozik a bon-tonhoz. S inkább legyen az Meritoriszné, mint egy orfeumi baccháns. Hisz ez a fin du siècle. Csak azzal ne mérgezze meg a lelkemet, hogy ön nem a szép asszonyt keresi a házon kívül, hanem a szép szellemet, amit itthon meg nem talál; nem a testi gyönyört, hanem a lelki élvezetet, amit énnálam meg nem talál. Ez megöl, ez megőrjít. Tegye ön bevallott szeretőjévé azt a nőt - s csendes, békességes házastársak maradunk.
- Hát ennek éppen az ellenkezőjére határoztam el magamat. Tegnaptól fogva soha többet Meritorisznéval összejönni nem fogok.
- Ah! S mi indította önt erre a rendkívüli elhatározásra?
- Azért jöttem éppen ide, hogy azt elmondjam. Tegnap este odamentem hozzájuk, azért, hogy örömhírt vihessek nekik. A miniszter kinevezte a leányt tanítónőnek. A leány az anyja szobájában feküdt betegen. Amíg én az anyjával nála voltam: hazaérkezett Meritorisz, aki négy év óta hírhallatlan kóborolt a világban. Mikor engem meglátott a neje szobájában, a gazember...
- Hát "gazember".
- Az. Gazember. Megragadta az alkalmat, hogy az én látogatásomból kelepcét csináljon a számomra. Azzal fenyegetőzött, hogy ide fog jönni hozzád, s el fogja árulni, hogy a feleségénél talált. Ellenben hogyha fizetek neki húszezer forintot, hát akkor nemcsak hogy elhallgat, hanem átengedi nekem teljesen minden férji jogait.
- És ön sokallta azt a húszezer forintot?
- Én azt mondtam neki, amit neked is mondok: Meritoriszné nem vásárra vihető rabszolga. Én többet ehhez a házhoz vissza nem jövök, hanem majd elmondom én a feleségemnek azt, ami közöttünk történt. S hogy nem a húszezer forint fáj, azt bebizonyítom azzal, hogy ezt az összeget odaajándékozom a feleségemnek. Íme itt van egy takarékpénztári könyvben.
Bertalan elővette a zsebéből a könyvecskét.
- Íme, nézd. Én ezt egy vállalaton nyertem. Egy nappal elébb, mint az idei névnapod volt, betettem a takarékpénztárba a te nevedre. Tudod, mikor szemrehányást tettél nekem, hogy elfeledkeztem rólad: semmi ajándékkal sem leptelek meg az ünnepeden. Ez volt a névnapi ajándékom. Most általadom.
- Adott volna ön nekem akkor egy rózsacsokrot, az kedvesebb lett volna! Azt hiszi ön, hogy a feleség szerelmét is meg lehet venni pénzen, mint a kedvesét? Vigye ön előlem ezt a pénzt! Ne adja nekem! Ne hagyja itt nálam! Mert, az égre - most rossz gondolataim vannak! Valami rosszat fogok vele tenni!
- Én ideteszem ezt a pénztárba. A pénz az ön nevére van bejegyezve. Elveheti, amikor akarja.
Bertalan elővette a Wertheim-pénztár kulcsát, s a belső trezorba elzárta a könyvecskét.
Amandának reszkettek a kezei a dühtől; az arca pipacsveres volt.
Mikor Bertalan visszatért hozzá a pénztártól, a két öklét felemelve kiálta:
- Én önt gyűlölöm, mint a bűnömet!
Bertalan meghajtá a fejét, s nyugodt mosollyal mondá:
- Én pedig téged szeretlek és tisztellek.
Amanda toporzékolt.
- Ezt is csak azért mondja, mert tudja, hogy kétségbe ejt vele.
Bertalan még gyilkosabb módon mosolygott.
- Az is meglehet.
Azzal fogta a kalapját, s eltávozott: - Az országházba megyek.
Amanda könnyekre fakadt.
(Hát persze! Ha a házastársak közül az egyik azt mondja: "én nem gyűlölök, én szeretek", akkor ezen a tituluson nincs válóper.)
III.
Bertalan a nejével való szóváltásban nem méltatta figyelmére azt a földre dobott névjegyet. Rá is lépett egyszer s rajtahagyta a csizmasarkának az önlenyomatát. Mégsem vette észre.
Amanda férje eltávozása után az ablakhoz lépett, s figyelmesen nézett ki az utcára. Aztán bosszúsan csengetett. A komornyik bejött.
- Kiáltson le annak a 32-es hordárnak, hogy ne fecsegjen azzal az asszonyszeméllyel, hanem lásson a dolga után.
- Értem.
A Jean értette, hogy mi baja van a nagyságos asszonynak azzal, hogy a numero 32 egy leánnyal beszélget az utcán.
Megtörtént a rendreutasítás.
A hintó kigördült a kapu alól, mely Vigárdy urat az országházba vitte. Amanda eljött az ablakból, ismét csengetett a komornyiknak.
- Mármost felvezetheti azt az urat.
- Még nem vezethetem föl, mert egy elébbvaló úr van az előszobában: az, aki nem szokott névjegyet beküldeni.
Amandának tűrni kellett az inas impertinenciáját: ő maga adott neki jogot hozzá.
- Bocsássa be.
Amanda a toalett-tükör előtt egypárszor végigtapintá az arcán a hajporos pamacsot, s a körme lapjával lesimítá a szemöldeit.
Vannak látogatók, akiktől nem szoktak névjegyet kérni.
Ilyen Dobokay Alasztor.
Szürkéskék gömbölyű szárnyú kabát van rajta, dinnyehéj alakú kalap a kezében, bordeaux-veres a nyakravalója, a melltűje egy morettofejjel díszítve.
Szívesen fogadják. Kezet csókol. Leültetik: szemben az úrnővel.
- Éppen most volt egy válságos jelenetem Vigárdyval - kezdi Amanda.
- Volt benne valami nevezetes mozzanat, amit érdemes feljegyezni?
- A régi nóta. Igyekezik angyaltisztára mosni azt az asszonyt.
- Ez a legjobb metódusa az "önvédelemnek".
- Én végül a szemébe mondtam, hogy gyűlölöm.
- S erre ő azt felelte: "Én pedig téged szeretlek és tisztellek".
- Hogy találta ezt ki?
- Jogász volnék, s ne tudnám? Ez stereotyp.
- Olvasta ön azokat a leveleket?
- Olvastam, és visszahoztam.
Alasztor előhúzta a zsebéből a selyemszalaggal átkötött csomagot.
- Hát nem irtózatos dolgok?
- Nem biz azok. Meglehet, hogy kegyed talál bennük felségsértést, de a bíró szemüvege nem fogja azt felfedezni. Csupa hálálkodás. Idealizáló ábrándok. Plátói szerelem. Határozatlan óhajtások. Aláírva: "Renata".
- Ez az ő írói neve. Köztudomású. De hát a név fölött ez a jelzés: ő. sz. barátnéja: hát ez mit tesz? Ez az ő. sz.
- Bizonyosan nem azt, hogy "ősz", hanem rövidítve azt, hogy őszinte".
- Maga Gelbschnabel? Ez annyit tesz, hogy "örökre szerető".
- Ah!
- No, ezt már a nevelőintézetben tudtuk, mikor még "Backfischek" voltunk. Ezek szerelmeslevelek.
- Nehéz a tartalmukról bebizonyítani.
- Hát akkor mért tartja ezeket a leveleket a Wertheim-trezorjában elzárva?
- Kegyed a Wertheim-pénztárból szedte ezeket elő? Hogy jutott hozzájuk?
- A magam kulcsával.
- Hát van hozzá kulcsa?
- Az már csak természetes.
- Mi mindent fogok én még itt tanulni! De hát amikor ezeket a leveleket kivette kegyed a trezorbul, nem tartott tőle, hogy a férje keresni fogja azokat?
- Hát, ha keresi, ott találja.
- Hogyan?
- Hű másolatban.
- Hű másolatban? Ki másolta le őket?
- Én magam.
- Nagyszerű! Kegyed még hamisítani is tud? Utánozta Camilla írását?
- Dehogy hamisítottam! Nem én utánoztam a drága hölgy írását, hanem ő ír Vigárdynak elváltoztatott írással: az enyimet utánozva. Ezek a szarkalábak az én eredetijeim. Ő utánozza ezeket, már akár ravaszkodásból, akár csúfondároskodásból. Hiszen ön ismeri Camilla írását elég jól.
- Igaz, hogy ez nem az ő írása.
- Hát ez nem bűntanújel?
- Talán csak "superflua cautela" (fölösleges óvatosság).
- Hasonlítsa bár össze!
Azzal minden tartózkodás nélkül odament a vasszekrényhez, felnyitotta annak a nehéz ajtaját, meg a trezor kis ajtaját, s kivette belőle a másik levélcsomagot, odahítta Alasztort.
- No, hát tessék összehasonlítani a két levelet! Nem szakasztott mása-e ez amannak? Ő utánozza az én írásomat! Ebben a családban hagyományos a falsificálás. A férje az uram írását hamisította, ő meg az enyémet. Ez kriminalitás! Ezért tíz esztendőre be kellene őt csukni Márianosztrába!
- Nem! Ezért nem csukják be.
- Hát nincs ez ellen védelem? Hogy egy némber, mikor szerelmes levelet ír a férjemnek, ne utánozza az én írásomat?
- Csak egy mód van. Ha kegyed megváltoztatja a kalligráfiáját.
Amanda durcásan veté magát a kerevetre.
- Eh! ön is csak tréfát űz az én érzelmeimből. Pedig azt hittem, hogy ön az egyetlen ember, aki az én lelkemet megérti.
Ekkor aztán Alasztor engesztelni kezdé. Odaült melléje.
- Teljesen meg tudom kegyedet érteni, higgye el nekem.
- Hát akkor mért nem akar megszabadítani? Ebből a kínzó helyzetből, ami engem megöl. Lassú méreggel öl meg. Nem merek már a tükörbe nézni: ráncokat látok támadni az arcomon. E négy év alatt tíz évet vénültem.
- Hát beszéljünk erről a dologról komolyan: úgy, ahogy jogtanácsosnak feladata beszélni. Kegyednek elhatározott szándéka a férje ellen válópert indítani. Tőlem kér tanácsot. Azt tudja kegyed, hogy a házasság felbontásához még mind a két fél beleegyezése mellett is minő elhatározások szükségesek. Meg kell tagadni a vallását, mely lelki nyugalmának oltalma volt és kitérni; világi és egyházi hatóságok előtt békéltetési kísérleteket kiállani. S mikor mindezen átesett, akkor elég az egyik félnek megbánni a dolgát, s azzal meghiúsult minden törekvés.
- Hát nincsenek a törvényben olyan okok, amikért a bíró az elválást kimondja a bele nem egyező fél akarata ellenére is?
- Vannak ilyen okok.
- Ismertesse meg azokat velem.
Alasztor csóválgatta a fejét, szítta a levegőt a fogain keresztül, végre csak előállt a skrupulusaival.
- Kedves nagysád. Azok annyira szép dolgok, hogy igazán megvallom, pirulok azokat egy hölgy előtt elmondani.
- No, hát írja le. Itt az íróasztalom; itt a toll, papír. Tessék.
S hogy annál jobban lekötelezze, azt mondá neki.
- Gyújtson rá, kérem. - Tudta tapasztalatból, hogy, a férfiak csak akkor tudnak írni, ha a szájukban füstöl a kanóc.
- Egy cigarettára, ha megengedi.
Amanda maga tartotta neki a fellobbantott viaszkgyufát.
Alasztor írt, törült, megint írt, ismét törült, fújta a füstöt, utoljára ledobta a tollat, letette a félig kiszítt szivarkát a hamufogó kagylóra. Felállt.
- Nem jut eszembe teljes pontossággal a szöveg. Mindjárt hazasietek, s kiírom a hiteles szövegből. Aztán majd elküldöm kegyednek levélben.
- De megbízható ember kezébe adja, kérem. Mert meglehet, hogy a cselédeimet valaki még jobban fizeti, mint én, azért, hogy ellenem kémkedjenek.
- Egészen biztos kézből foga kegyed megkapni. Most sietek.
Alasztor megcsókolta Amanda kezét. A hölgy forró, mindent kifejező kézszorítással viszonozta azt. Ez az ember az egyedül, aki képes megérteni az ő lelkét.
A Jean megint belépett.
- Az a bizonyos úr azt kérdezi, hogy várjon-e még?
Amanda dühös volt a zavarásért.
- Az ördögbe is! várjon! Hát mi dolga egyéb?
A komornyik közellépett a nagyságos asszonyhoz, hogy halkan mormoghassa el a véleményét.
- Én annak az úrnak a szeméből azt nézem ki, hogy nagyon megnyugtatva érezné magát, ha egy pohár konyakkal megkínálnám.
- No, hát kínálja meg.
Alasztor e bizalmas értekezés alatt megpillantá azt a tigrisbőrön heverő névjegyet. Öreg betűkkel volt nyomtatva: el tudta olvasni.
- Aha! Az a bizonyos úr; aki odalenn vár! - gondolá magában. - Jó lesz erről értesíteni azt a "szegény fiút!"...
Meghajtotta magát, és eltávozott. Jean sietett utána.
...Amint Alasztor és utána a komornyik kiment az ajtón, Amanda felvette azt a szivarkát, amit Alasztor a hamuscsészén hagyott; még égett. A szájába vette azt és tovább szítta, tenyerével a felszálló füstöt az arca felé hirgálva, egész gyönyörrel.
IV.
Ha lett volna Vigárdyné lelkületében (ne mondjuk már léleknek: az unalmas dolog) csak egy árnyalata is a szentimentális érzésnek, hát bizony nem fogadta volna el Meritorisz Zeno látogatását.
Ezelőtt valami tizenhat esztendővel ez az alak az ő jegyese volt. Még akkor a gigerli szót nem találták fel, lionnak hítták a divathőst. Akkor ez egyike volt a magyar - nem annyira honfoglaló, mint honprédáló - hősök hét vezéreinek.
S ez az ember akkor felbontotta a viszonyát, mert nem tudott az arája számára receptiót kivívni a dzsentri társaságban. Akkor azután hirtelen behízelegte magát Vigárdy menyasszonyánál, aki birtokos nemes kisasszony volt: azt hódította el a jó pajtása kezéről. Azt meg összeszerezte az elhagyott jegyesével. Lett belőle házasság bosszúból. Azután elprédálta a saját vagyonát is, meg a nejéét is. Megkárosította Amanda férjét, s bekoronázásul itthagyta neki a szalmaözvegyét, egykori ideálját. S most ez az ember, piszkosan, kopottan, elzüllötten jön Amanda elé ismét: (belül még piszkosabban).
Amandának négyféle jogérvényes oka volt ennek az embernek a látogatási kísérletére legerélyesebb papucsának a sarkával felelni.
Bizonyosan kellett egy még erősebb okának lenni, hogy érintkezésbe jöjjön vele, mely azt a másik négyet legyőzte.
Megelőzte a látogatást még egyszer a Jean.
Bizalmas vigyorgással mondá az úrnőnek:
- Mondtam annak az úrnak, hogy jó lenne kabátot változtatnia, mert nagyon érzik rajta a dohányfüst; de azt felelte, hogy ez az ünneplő-, az utazó- és a látogatókabátja egy személyben.
Amanda megharagudott. Ez nagyon is vastag inastréfa volt. Példálózás az "úrnak" küldött izenetre.
- Tanácslom önnek, hogy az elménckedéseit másutt értékesítse.
No, de legalább elismerte, hogy elménckedés volt, s a Jeannak ez is elég siker.
A látogató végre bejut a szobába. Ugyanaz a kockás gúnya van rajta, kiegészítve egy szürke Castor-kalappal.
Amanda nem állhatja meg, hogy ajkpittyesztésével ki ne fejezze azt a benyomást, melyet hajdani imádójának mostani alakja rákényszerít.
Helyet mutat neki egy karszékben. Maga jó távol leül a causeuse-re. Kettőjük között a tigrisbőrön ott hever a látogatójegy. Fatális jelenség. Zeno azonban minden helyzetben fel tudja találni magát. Azt nem teszi, hogy felvegye a névjegyét, mert hátha azt mondják, hogy "csak hagyja ott!", hanem ráteszi a Castor-kalapját. Így be van takarva.
- Minek köszönhetem Meritorisz úr látogatását? - kérdi az úrnő.
- Bátorkodtam méltóságodnál tiszteletemet tenni.
- Én nem vagyok méltóságos.
- Sőt igenis. Vigárdy úr egy olyan érdemrendnek a birtokosa, mellyel együtt jár a méltóságos cím.
- Ő azt nem vette igénybe.
- De a nejét nem foszthatja meg tőle. Én tehát, hogy látogatásom lényegére térjek: ezt a szivartárcát hoztam haza, melyet méltóságod saját kezű hímzése tesz becsessé. Vigárdy úr ezt a feleségem budoárjában felejtette tegnap este.
Amanda közönyt tettetett.
- Óh, tudom. Elmondta már a férjem. Ő tegnap éppen, arról értesülve, hogy önnek a leánya nagy beteg, odament őt meglátogatni.
- Vigárdy úr úgy látszik, hogy nagyon sűrűen szokott értesülni az én családomban lefolyó eseményekről.
- Azt is jól tudom. Önnek a neje gyakran ír levelet a férjemhez.
- S azok legelébb is méltóságod kezébe jutnak?
- Természetesen.
- Méltóságod pedig nagyon jól ismeri azt a metódust, mely szerint a lepecsételt leveleket fel szokás nyitni és ismét lepecsételni.
- Olvastam - valami regényben. Mondhatom önnek, hogy azok a levelek egészen közönyös tartalmúak.
- A levelek! De hát a levelek borítékjába szokott-e méltóságod beletekinteni?
- Óh igen. De azokban nincs semmi.
- Vajh-igen. A borítékba van írva az igazi értesítés.
- Én sohasem láttam egy betűt sem.
- Nem ám. Mert sympathetica tintával vannak írva, amely láthatatlan írást szolgáltat; de ha az, akinek a levél szól, egy ecsettel, mely a reagens folyadékba mártatott, végighúz a sorokon, akkor azok egy perc múlva láthatókká lesznek, s előtűnik a levél érdemleges magva: "Ekkor meg ekkor otthon leszek: várlak. Ezer csókot."
Amanda most már kezdett kijönni erőltetett nyugalmából.
- Mi az a sympathetica tinta?
- Hát a Sacré Coeur-ben nem tanították erre a növendékeket? Pedig ez az élet kémiájához tartozik. De van olyan láthatlan tinta is (cobaltból készül), amit nem ellenszerrel tesznek láthatóvá, hanem megmelegítenek. A melegtől a betűk szép kék vonásokban előtámadnak, s aztán, ha kihűltek, ismét eltűnnek. Az ilyen tintával szokás a rendes sorok közé is írni. Csak egy meleg vasalóval kell rajtuk végigmenni.
(No, ti szegény levelek! Ki lesztek most vasalva!)
- Hát az ilyen correspondentia mellett nagyon biztosan intézhetők az összejövetelek, s a mi híveink ezt teljes mértékben kihasználják. Én nem panaszképpen mondom, mert rámnézve teljesen közönyös ez a dolog.
- Rámnézve még közönyösebb - szólt Amanda, ledobva a legyezőjét, nehogy azt higgyék, hogy felhevült. - Én Vigárdynak minden lépéséről értesítve vagyok. Újat nem tud ön nekem mondani.
Zeno ravaszul mosolygott.
- Méltóságos asszonyom. Sok új dolog van még a nap alatt. Hát még a lámpás alatt? Méltóságod Vigárdy urat minden lépten-nyomon kísérteti. Van egy biztosa, mondjuk: magándetektív, akinek az a feladata, hogy reggeltül estig nyomában járjon Vigárdy úrnak. Ha az kocsiba ül, ő felkap a kerékpárra, s utána vasparipázik. Szabadalma van rá. A sipkáján viseli a 32-es számot.
(Aha! Ezért nem szabad a 32-es hordárnak leányokkal fecsegni az utcán!)
Amanda kényelmetlenül kezdett feszengeni.
- Ez a bizonyos rendesen elkíséri Vigárdy urat a klub ajtajáig is. Rendesen este 6 órakor szokott Vigárdy úr odavetődni. A megbízott állást foglal a klub ajtaja előtt. Szabadalma van ott ácsorogni. A kerékpárját ott hagyja a szögletben. Utasításához híven koronkint fel is megy a klub előszobájába, s megkérdi a szolgáktól, hogy itt van-e Vigárdy képviselő úr? Azok megmutatják neki, hogy itt lóg a fogason a felöltője: tehát itt kell neki lenni. Azt azonban kevés ember tudja (amit én), hogy a klubnak a helyiségeit összeköti valami, csak az intimusok által használt sötét sikátor a Pester Lloyd szerkesztőségével. Vigárdy úr azon szépen keresztülsétál. Onnan egy lépcső levezet egy férfiruha-kereskedésbe. Ott felvesz egy másik felöltőt, az utcai ajtón kimegy, anélkül, hogy maga Argus észrevenné. Ott egy bérkocsiba vágja magát, s elhajtat a körútra. Ott hátrahagyja a bérkocsit, amint a célhoz közel ért. Itt ismét beleütközik a méltóságos asszony elővigyázati rendszabályaiba, mert a házmester és a felesége számára prémium van kitűzve a figyelmeskedésért.
Amanda megint hozzányúlt a legyezőhöz: égett az arca a szégyentől. Zeno folytatá:
- Vigárdy úr azonban nem kerül a kapura, hanem bemegy a dohánytőzsdébe. A trafikás az ő lekötelezettje, mert ő szerezte meg neki a minisztertől a trafikát. Ennek az üzletnek a hátulsó ajtaja az udvari lépcsőre szolgál, ahová a házmester páholyából nem lehet látni. Ezen a lépcsőn Vigárdy úr felrobog. Zsebében van Dragomirovics Anasztáz képviselőnek a kulcsa. Bemegy a lépcsőre nyíló ajtón, s akkor aztán - otthon találja magát. Kettecskén vannak, s négy szoba áll a rendelkezésükre. Hogy mi képezi a tárgyát az értekezésüknek, azt én nem vellikálom. Bizonyosan a magasabb filozófia. Néhány óra múlva aztán Vigárdy úr, ugyanazon az úton, amelyen idejött, visszatér a klubba, felveszi az otthagyott kabátját, s kijön a klub csapóajtaján. És méltóságod jól fizetett hadi kéme esküvel állítja, hogy Vigárdy úr este 6 órától 9-ig valósággal ott tarokkozott vagy konspirált a klubban. Vacsoránál elmondja Vigárdy úr, mit beszéltek a miniszterek. Ez így megy mindennap.
Amandának minden erében lobogott a méreg. Az a szív mégiscsak van valami befolyással a lélekre! Mikor az elkezdi a vért kergetni az erekben, aztán fel az agyba, az arcba. Ez több, mint mechanizmus.
Mégis a közönyt akarta tettetni.
- De hát minek ez a komédiajátszás? Hiszen ha úgy szereti Vigárdy önnek a nejét: célt érhet. Kezdhet válópert minden órában.
Zeno ravaszul hunyorított.
- Méltóságod még nem ismeri Vigárdyt. Az egy minden kenőccsel megkent férfiú. Tud spekulálni. Ismeri az előnyöket és a hátrányokat, amik abból származnak, hogy melyik fél szolgáltat okot a házasság felbontására.
- Mit nevez ön ilyen oknak?
- Amit angolul úgy neveznek, hogy "criminal-conversation", ez a jurista kifejezés. Az a kérdés, hogy kire bizonyosodik be? Mert akit ezen eltagadhatatlanul rajtakapnak: annak először is nem szabad új házasságot kötni azzal a személlyel, akivel azt a házasságfelbontó tényt elkövette. Másodszor pedig őtet marasztalja el a törvényszék az elvált házastársnak teljesítendő kárpótlásban.
- Pfuj! Zeno úr!
- Hja, méltsás asszonyom. Az ember csak ember. Nem is jól mondtam: "az úr csak úr". Aki "úr", attól minden kitelik. Az ember védelmezi a vagyonát.
Amanda odalépett Zeno elé.
- Ön nagyon gyűlöli Vigárdyt, ugye?
Zeno elkezdte a szemeit forgatni, s pózokat csinált.
- Hogy gyűlölöm-e ezt az embert? Hát lehet-e őt nem gyűlölnöm, aki bitorolja azt a kincset, melyet a sors egykor az én számomra rendelt; aki lábbal tapossa azt az oltárt, amelyhez én csak imádkozni járok! (Ez már deklamáció volt.)
Amanda kolerikus nevetéssel szakítá félbe.
- Hagyja el, Zeno úr. Én premierközönség vagyok, akit az álpátosz csak megnevettet. Másért gyűlöli ön Vigárdyt. Azért, mert önnel igen sok jót tett, s most nem akar még többet tenni. Ön Vigárdytól húszezer forintot követelt, amit ha ő megadna önnek, hát ön kész volna minden botrányt fedezni saját köpenyével.
Zeno érezte, hogy meg van fogva. Vigárdy mindent elmondott a feleségének. Itt csak az orcátlanság segít.
Elkezdte a szemeit meregetni fölfelé, tenyerét a keblére tette.
- Méltóságos asszonyom! Hát elhihetne énfelőlem ilyen aljasságot?
Amanda hátat fordított neki.
- Hát tudja mit, Meritorisz úr? Én nem sokallom a húszezer forintot öntől, ha ön énnekem megszerzi azt a csalhatatlan bizonyítékot, ami alapjául szolgálhat egy válópernek, melyben én vagyok a felperes.
Zeno naiv kezdett lenni.
Olyan mórikálást vitt végbe, mint egy falusi kisasszony, akit azzal kínálnak meg, hogy ő kezdje meg a "kútba estem"-et. Mosolygott és apróra nevetett.
- Méltsád engemet próbára akar tenni.
Amanda odament a Wertheim-szekrényhez, felnyitotta, kivette belőle a takarékpénztári könyvet az általános takarékpénztártól.
- Itt van. Nézze. Húszezer forint az én nevemre betéve. Amikor akarom, kivehetem. Át is adhatom: au porteur. "C'est à prendre, ou à laisser."
Az éhes farkas étvágya látszott Meritorisz arcán. Jobb lábával azt a taposó mozdulatot tette, amivel a köszörűs hajtja a köszörűkereket.
- Nem adná méltóságod ezt az ajánlatot nekem írásban?
Amanda a vállát vonogatta.
- Írásban nem adok önnek semmit, Zeno úr. Hanem ha önnek úgy tetszik: egy közjegyző előtt ismételhetem szóbelileg ezt az ajánlatot, aki ezt hiteles alakban tudomásul veszi.
- Az nekem kellemetes lesz.
- Talán konveniálni fog önnek e célra Dobokay Alasztor úr.
- Sőt, elsőbbséget adok neki.
Amanda visszatette az általános takarékpénztár-könyvecskéjét a Wertheim-kasszába, s becsapta a szekrény ajtaját.
Ezenközben úgy tetszett neki, mintha az ajtócsapásnak visszhangja támadna. Az alkovenben levő szőnyegajtó csapódott.
- Ki az? Nem szabad bejönni! - kiálta Amanda souverain haraggal.
A brokátkárpit azonban heves rándítással félrevonult, s belépett a budoárba - Vigárdy Bertalan úr.
- Talán nekem mégis szabad bejönnöm? - mondá Amandához fordulva.
Azután, mintha éppen csak most venné észre Meritorisz Zeno urat, egyenesen feléje tartott, s ott állt meg az orra előtt.
- Hallja ön, Meritorisz úr! Ha én még egyszer itt találom önt a feleségem szobájában, hát akkor én önt az ablakon fogom kidobni. Most még eltávozhatik ön azon az úton, amelyen bejött.
Nagyon tiszta a helyzet...
Zeno úr felszedi a kalapját a tigrisbőrről; az eldobott névjegyét is. (Ki tudhassa, mire jó az?) S egy világfi jártasságával üdvözli a ház úrnőjét.
- Eszerint, ha méltóságod még óhajt velem érintkezésbe jönni, akkor kénytelen lesz engemet felkeresni. Pannonia, 22. szám. Magamat ajánlom.
Azzal megfordult a sarkán, s eltávozott.
Bertalan becsapta utána a nyitva hagyott ajtót.
Aztán visszajött, s megállt a felesége előtt.
Egészen más ember volt, mint aki egy órával előbb innen eltávozott.
Talán, ha mindig ilyen lett volna a képe, még most is uralkodnék.
Magasan hordta a fejét, s a melle kifeszült.
- Ha pedig ön meg találná tenni azt, amit ez az ember most mondott - lihegé a feleségéhez fordulva -, akkor aztán mindjárt ott is maradhat nála, mert ide többé be nem jön.
Amanda elszörnyedve kiálta ellent:
- Ez a ház az enyim!
- Ez a ház az öné, a vízokádó sárkányától kezdve a csatornájáig; de azon az ajtón belül, melyre az én nevem van feljegyezve, én vagyok önnek az ura és bírája!
Azzal rögtönösen eltávozott a kárpiton és a szőnyegajtón keresztül, ahogy jött.
- Ah! Hát ez egy nyílt hadizenés! - rebegé Amanda. - Jól van. Én elfogadom.
V.
Amanda érzé, hogy e jelenet által nagyon ferde helyzetbe jutott.
Az a tény, hogy Zenót elfogadta, azok után, amiket a férje elmondott felőle, világos felmondása volt a hitvesi szeretetnek. Méghozzá az a cinikus meghívás Zeno részéről, mely egy komplott továbbszövését árulta el. Bertalannak teljes joga volt azon a hangon szólni őhozzá.
Ekkor aztán azt tette, amit ilyen esetben szoktak tenni az asszonyok, hogy mikor valami hiba elkövetésén meglepetnek, ők játsszák a megsértett félt.
Jól járt a szobaleány, hogy nem mutatta magát a láthatáron, mert bizony megkapta volna a pénteki illetményét csattanós pofonokban, amiket azután szombaton fényes aranyakkal szoktak beváltani. (Így hát tulajdonképpen mégsem járt jól.)
Ahelyett a komornyik alkalmatlankodott megint. Megint névjegyet hozott a tálcán.
Amandának már a nyelve hegyén volt a szó, hogy "nem fogadok el senkit!" - amidőn megpillantva a látogatójegy nevét, a bámulat és bosszúság hangján kiálta fel:
- Áh! Áh! úgy látszik, hogy ma minden ördög elszabadult! Soha jobbkor! Bocsásd be a kisasszonyt.
Helvila volt a látogató.
Egyszerű fekete ruha volt rajta, saját készítménye.
Tiszteletteljes bókot csinált: mintha egészen idegen volna e háznál. Pedig de sokszor futkosott ennek a szobáin keresztül-kasul lármázva. Igaz, hogy az már régen volt.
Amanda helyet mutatott neki egy vékony lábú japáni széken. Maga nyájas büszkeséggel ült le a kerevetre.
- Nekem azt mondták, hogy ön nagy beteg - kezdé Amanda. - A férjem is mondta, meg önnek az édesatyja is.
Nem hozta vele zavarba a leányt.
- Igen, beteg voltam. Az a rejtélyes idegbaj kínzott, amit Vida-táncnak neveznek, amit gyógyítani sem lehet: magától szokott elmúlni. De elmúlik egyszerre egy véletlen kedélyfordulattól is, mint aminő engemet ért tegnap.
- Ah! Az ön édesatyjának váratlan hazaérkezése...
- Nem éppen az; hanem tanítónővé lett kineveztetésem. Tegnap kaptam meg a miniszter úrtól a diplomámat.
- Ah! A diplomáját?
Amanda arcán elárulta a mosoly a kétkedést. Helvila észrevette azt, s erre a karján csüggő retiküljéből elővette az összehajtott írást, s átnyújtá Amandának megtekintés végett, aközben is folytatva a beszédet.
- Pancsovára lettem kinevezve, ahová pár nap múlva el fogunk utazni kedves anyámmal együtt; búcsúlátogatást jöttem tenni.
Amanda elővette a lornyettjét, s a szeméhez tartá. Ügy tett, mintha a kezében tartott írásba nézne, de nem oda nézett, hanem folyvást az előtte ülő leányt szemszegezte (fixírozta).
- És önnek a mamája nem tesz önnel együtt búcsúlátogatásokat?
- Nagyságos asszonyom jól fogja ismerni az okokat, melyek anyámat a világtól visszavonulásra kényszerítik. Én azonban a közönség szolgája vagyok.
Amanda folyvást úgy tett, mintha a kinevezési okirat kalligráfiáját tanulmányozná a kettős szemüvegen keresztül; pedig bele sem nézett, hanem a gyanú sárga szemüvegén keresztül vizsgálta a dolgot, magában tépelődve...
"Mi van ennek a háta mögött? Ez valami ravasz cselszövény lesz. Azt mondják, hogy elmennek Pancsovára. Akkor az asszony bizonyosan itt fog maradni valahol a közelben: Cegléden, vagy hol? Ahol nincs a világnak se szeme, se szája..."
Még jobban erőltetett nyájassággal fordult a leányhoz.
- Hát kedves atyja szintén önökkel fog menni Pancsovára?
- Ha az atyámnak tetszeni fog bennünket meglátogatni, nálunk bizonnyal mindenkor szívesen látott vendég fog lenni.
- Csak vendég? Hát állandó ottmaradásra nem?
- Nem hiszem, hogy az atyám igényeit kielégíthesse egy olyan messze eső alföldi városban található élet. Azt gondolom, hogy ő a fővárosban kíván új hatáskört keresni.
Nagyon óvatos feleletek! Amanda rá akarta szorítani a leányt, hogy színt valljon.
- Szereti kegyed nagyon az édesatyját? - kérdezé szirupédes hangon.
- Vallásunk törvényei azt parancsolják, hogy tiszteljem.
- Csak a vallás tízparancsolatja? Hát a szív törvényei nem?
- Nagyságos asszonyom! Én az atyámat négy év óta nem láttam. Hollétét sem tudtam. Ez idő alatt volt egy gyámatyám, akit a törvényes gyámhatóság rendelt a számomra hivatalból. Ez gondoskodott taníttatásomról; buzgón, lelkiismeretesen ügyelt rám; jó tanácsaival gyámolított: atyám helyett valódi atyám volt. Nem természetes-e, hogy én azt az egész gyermeki szeretetet, mely ösztönszerűen támad a szívben: erre a nemes, tiszteletre méltó alakra vittem át.
Amandának az orrcimpái lüktettek a felindulástól: alig bírta visszatartani szenvedélyes kitörését. Helvila jól figyelt szavainak hatására, ami meglátszott Amanda arcán. Hiszen nem azért jött ő az oroszlán barlangjába, mintha nem tudná, hogy az vérivó dúvad. Hanem azért, mert hitte, hogy megszelídíti.
Folytatá.
- Ezért az indulatomért bizonyára senki sem fog engemet megítélni. S nagysád nemesen érző nagy szíve legjobban fel fog emiatt menteni.
Amanda fogait összeszorítva nevetett. ("Nemesen érző nagy szíve!")
Féloldalrul bántó tekintettel nézve Helvilára, csípős gúnnyal mondá a leánynak (visszaemlékezve arra a kezében tartott legyezőre, melyen most is ott volt amaz emlékmondás):
- Kisasszony!... A tengerszemben még mindig nem teremnek halak.
Helvila megütődve állt föl ülőhelyéről.
- Nagyságos asszonyom! Én nem jöttem ide halászni, hanem búcsút venni - soha viszont nem látásra. - Azzal meghajtá magát, és távozni készült.
- Maradjon még Meritorisz kisasszony. Én szándékozom önnek még útravalót ajándékozni. Meg ne döbbenjen. Nem olyan ajándékot értek, amely az ön büszkeségét megsértené. Én meg akarom önt ajándékozni azzal, ami önnek legkedvesebb. Én megengedem önnek, hogy tartsa meg ezentúlra is azt a híven ápoló gyámatyját, aki önnek atyja helyett atyja lett, s akire ön átruházta egész gyermeki szeretetét. Én átengedem önnek továbbra is mindvégig gyámatyául - Vigárdy urat...
Helvila nagyot bámult azokkal a szokatlan nagyságú éjtündéri kék szemeivel.
- Nagyságos asszonyom! Ön nagy tévedésben van. - Nekem nem Vigárdy úr volt a gyámatyám...
- Hát kicsoda?
- Ha kegyeskedett volna nagyságod a kinevezési okmányomba belepillantani, láthatta volna, hogy a gyámatyám, aki beleegyezését aláírta, hogy e kinevezést elfogadhatom: Dobokay Alasztor úr.
S nagyobb igazság kedvéért szétnyitotta az okiratot, s odamutatott Dobokay Alasztornak zöld tintával írott nevére. (Alasztor zöld tintával szokott írni: ez nem hamisítható fotográfia útján.)
Amanda bálvánnyá volt merevedve.
- Isten önnel, nagyságos asszonyom!
Helvila köszönt, és eltávozott.
Amint az ajtó becsukódott utána, Amandából kitört a szenvedély.
- Mégis megharapott a vipera! Pedig kezemben volt a nyaka! Ott harapott meg, ahol legjobban fáj! Hát még Alasztor is!
Indulatosan járt fel s alá.
Megpillantá az asztalkán azt a hamuscsészét, melyben az Alasztor által megkezdett s ő általa folytatott bűzös cigarettacsutak hevert, azt földhöz vágta, hogy széttörött a porcelán.
- Mind gazember, valahány férfi van a világon!
(Nem mernénk szavazat alá bocsátani a kérdést.)
Aztán a kandalló elé állt, s belebámult a hamvadó tűzbe. Észre sem vette, hogy ott áll a férje megint a háta mögött. Csak mikor az megszólítá: - Asszonyom!
- Nos, uram? Felejtett itt valamit?
- Igenis. Elébb szokatlan felindulásomban egészen elfeledtem, amiért haza kellett jönnöm. Alasztor keresett fel az országházban, s azt mondta, hogy egy igen sürgős levele van önnek a számára. Maga nem hozhatja el, mert tárgyalása van. Küldöncre nem bízhatja, mert kényes tartalmú: engem kért fel, hogy adjam át magának.
Amandának a lélegzete elfulladt a dühtől. Bertalan a kezébe adta a levelet.
Az asszony az egész levelet - felbontatlanul - a kandallóba dobta. Elégett.
- Mondja meg Dobokay úrnak, hogy már válaszoltam a levelére.
Bertalan vállat vont, s ment vissza az országházba.
Amanda sírt. Minden könnycseppje egy csepp aqua toffana volt.
VI.
Mikor Dobokay Alasztor Vigárdy Bertalant felkereste a Sándor utcai országkunyhóban, elmondva neki a tapasztalt fölfedezését azzal a "bizonyos úr" névjegyével, Bertalan azt mondá:
- Most mit csináljak én ezzel az emberrel?
- Én tudnék neked tanácsot adni, hogy mit csinálj vele? Hídd ki és lődd fejbe, mint a tököt.
- Ah!
- Te úgy lősz, mint egy galambvadász. Vedd hasznát a tudományodnak. Minden ember azt fogja mondani, hogy derék gavallér módra cselekedtél.
Azzal otthagyta a barátját.
Délután fölkereste Bertalan Alasztort a bureau-jában.
Alasztor ez idő szerint közjegyző volt.
- Nos? Párbajsegédre van szükséged? - kérdé Bertalantól.
- Dehogy van.
- Azt gondoltam, arra szólítasz fel. A normális világi rendszer nyomán, ha az embert egy pribék meglepi a felesége budoárjában, s másnap az ember ugyanazt a pribéket ottszorítja a saját felesége öltözőjében, hát azt csak fejbe kell lőni.
Bertalan egy levelet húzott elő a zsebéből, s átnyújtá Alasztornak.
- Az én metódusom más úton jár.
Alasztor elolvasta a levelet, s visszaadá Bertalannak.
- No hát, cimborám, annyit mondhatok neked, hogy én végigjártam Európa minden bolondokházát tanulmányozás végett, de akkora bolondot, mint te vagy, nem fedeztem fel sehol. Tedd, amit akarsz. Te nem erre a planétára való ember vagy. Ott fekszel már a Duna fenekén. S én nem húzlak ki. Hát mi a ménkűnek jöttél most hozzám? Testamentumot jössz tenni? Mint közjegyzőhöz.
- Én? Testamentumot tenni?
- No igen. Miután öngyilkos akarsz lenni.
- Eszemben sincsen.
- De útban vagy felé. Ott vagy már. A ciánkális teacsésze előtt. Nagyon sajnállak. De nem segíthetek rajtad. Gondom lesz rá, hogy szép temetésed legyen. Hanem mármost csak egyre kérlek. Ha végrendeletet csinálsz, nekem semmit ne testálj, ami a birtokodat képezi.
Bertalan tréfára vette a dolgot, nevetett.
- A feleségemet se?
- Én csak azt mondtam, hogy semmit se, amit a tiednek tartasz.
Azzal kezet szorítottak egymással. S aztán elváltak, folyvást nevetve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése