Csöndes rímekkel ím, Blacast elsiratom,
szivem bús, összetört, van sírni jó okom,
uram s barátom is volt ő, elmondhatom,
sok érték halt vele - hiányzik majd nagyon.
Annál keservesebb borongni káromon,
minél bizonyosabb: helyre nem hozhatom,
csak úgy, hogy nagyurak elé szivét rakom -
vegyék s egyék. Szivük csak így leszen, tudom.
Mindjárt a római császár egyen, kinek
kegyetlen szándoka Milánót törni meg,
porig alázna ő itteni népeket,
kitagadottan is áldják a németek.
Aztán a francia király egyen szivet:
Kasztíliát bután feladva vétkezett,
de ő nem vesz soha magához étkeket,
ha anyja úgy itél, hogy semmit sem ehet.
Kívánom, Anglia királya is egyen
a szívből, hogy merész s ne nyúlszívű legyen,
a földről, mely övé (s ahol már becstelen)
kergetni franciát ne légyen rest sosem.
Kasztília ura két porciót vegyen,
mert két hazát ural, noha érdemtelen,
ha nyíltan falni fél, egyék rejtekhelyen,
mert anyja elveri, ha ily mértéktelen.
És Aragónia királya is egyék,
így tán feledteti hatalmas szégyenét,
amely Millauban s Marseille-ben érte épp -
beárnyékolva a szó s a tett hitelét.
Jut a navarrai királynak is ebéd,
(amíg gróf volt csupán, ezerszer többet ért),
kit Isten fölemel, az elveszti eszét
és szívét is - ilyet sosem becsül a nép.
Toulouse grófjának is jusson egy-két falat,
hogy tudja: mije volt - és abból mi maradt,
egy új szívtől talán ismét erőre kap
és visszaszerzi az elherdált javakat.
Provánsz grófjának is kerül egy szív-darab:
meg kell segélni a kitagadottakat,
hogy - mikor küzdenek, védvén igazukat -
össze ne rogyjanak a szörnyű súly alatt.
Bőszek a nagyurak e nyílt beszéd miatt,
úgy tisztelnek, ahogy én is - mindnyájukat.
Szép Vigaszom, szived ha megszán s elfogad:
nem verselem meg én, csak a barátokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése