- Emberem, édesem, indulj,
áldjon az Isten az úton,
menj, noha bennem a kín dúl,
fájdalom éget, a bú nyom.
Végemet esdve kivánom,
társam a gyötrelem egyre,
nincs medicína e sebre,
bárhogy idéz is az álom.
Ó, hogyha felfogom ezt,
nagy csata dúl a szivemben,
azt, akit úgy szeretek,
távoli földre eresztem.
Útrakel, elhagy a drága,
kit soha más nem előzhet,
Toscana, isteni földed
vétke, hogy szívem oly árva.
- Asszonyom, édesem, társad
kedve szerint sose menne,
ámde hatalmas urának
szót fogad, íme, sietve.
Indulok - és megigérem,
hogy ama távoli tájon
sem csalom én meg a párom,
bármilyen csábos a szépnem.
- Rabja vagyok szerelemnek,
ám gyönyörű ez a rabság,
hű szivem boldogan enged
néki, hisz áldja hatalmát.
Éljek a gondolatodban,
el ne feledj soha, kérlek,
nem dobogott, uram, érted
vágyteli szív soha jobban.
- Asszonyom édes, a búcsút
húzni, odázni veszélyes,
nem leszel ám szomorú, tudd:
szívemet itthagyom, érezd.
Édeni szép gyönyöröknek
tartana vissza varázsa,
mozdul a láb, de hiába:
nem tudok válni tetőled.
(Ford.: Baranyi Ferenc)
(Forrás: Szerelem és nemes szív – Olasz költők versei Baranyi Ferenc fordításában – Hungarovox Kiadó Bp., 2003.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése