Fáradt vállán emelve a szörnyű súlyú párkányt,
Míg meztelen testén a kemény izmok dagadnak,
Ellenszegülve zordan a szélnek és a napnak
Áll mozdulatlanul a régi balkon árnyán.
Sokszor már-már leroskad, úgy érzi, de e márvány-
Ajkak panaszra gyáván még sohasem fakadtak,
Hiába zúg az orkán, amíg meg nem szakadnak
Izmai, itt fog állni, hűséges őr a vártán.
A zöld mohát fölötted, mely búsan csüng a kőről,
Elnézem néha én és elmélyedek szemedben,
Amely a térbe fúrva csak álmodik meredten...
Szobor, bár volna szód, hogy fájdalmadat kimondja,
És fáradságodat, mely szegény vállad lenyomja
S a gyilkos csüggedést, amely csendben megőröl!
(Ford.: Rónai Pál)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése