A parthoz ért s megállt.
Napégett testét s véres lábait
a mangólomb kék árnya meglegyezte
s körötte hirtelen
csendet fogant a bambuszos csalit.
Lejjebb lépett: a víz beszélni kezdett –
az ár fölé hajolt,
s ő sorslátó, tárult szemekkel
„Zarándok, ím’, tekintsd meg képedet
s vess számot enmagaddal!
Királyfi voltál, asszony, föld ura,
láttál s megéltél pompát, bűnöket
s vezeklő lettél: dús országodat
elhagytad s tested minden kínt viselt.
És jól vigyáztál: nem nevelt szíved
(mint itt e part íriszt) vágysarjakat.
Fölötted már feloldatott a Törvény:
nem kell többé szenvedned létalakban
az ősi forgás bűnhődő körét.
Vidd útra boldog, fénylő lelkedet,
szólít – nem hallod-é? – a nagy Magasztos:
szent Bráhma arca vár!”
A víz ezüstje néma lett… Az ár
puhán lefogta elmerült szemét…
Föntről lehullt az ős-ind éjszaka;
s a víz, a föld, az ég s a csillagok
bölcsőként ringtak Bráhma szent ölén.
Forrás: Napkelet 4. évf. 5. sz. 1926. május
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése