Van néha úgy, hogy rámszakad
A lélek, mintha fergeteg
Rázná meg dermedt keblemet.
Fölszáll a köd, a törpe lét
Recsegve tágul szerteszét,
S kibontom örök szárnyamat.
Egy metsző, ájult pillanat,
S ott lengek már a végtelen,
Acélosízű éteren.
Mellemből, mint áradt patak,
Zuhognak föl lázas szavak,
S az Ihlet szól: Megáldalak!
Forrás: Napkelet 4. évf.
1. sz. 1926. január
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése