Csendes papyrusokról nézel álmadozva,
Te vagy a rajz, a nagy zafír szemek.
Elmúlt életek vándora én is, s most
Találkoztam veled.
Emlékszem még távol rémlő vizekre,
Zúgásokra, mint a Nílus-moraj.
Barnán, aranylón állt a lány a parton,
A szfinx. Te, ez a haj.
Sodort tovább a szél a mongol pusztán,
De megjöttem és felismertelek.
Elárult a mosoly, az ajk, e vésett
Bús hieroglif-jegyek.
S az évezred pár órát ad pihenni,
Vad ciklonon kis tűnő tünemény,
És majd ellobban egy őszvégi éjbe
A láng az ég ívén.
És újra messze. Külön, magános sírgödörbe,
Te arccal keletnek, az a hazád,
És én távol lekötözve, s kiáltom
Prometheus jaját.
Forrás: Napkelet 4. évf. 4. sz. 1926. április
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése