Hajnalra elült a hangos hajsza,
Az északi szél már fogva nyargal.
A földön a lomb. A gallyak arca
Sovány, vigyorgó. Lopva, halkkal
Jött meg az ősz. A köd követte,
Bevonta omló, szürke szövetbe.
Jajjal bélelt ez a köntös,
A szegélye könnytől gyöngyös.
Könnyű szárnya libben, tárul,
Halott illat messze tájrul
Száll belőle s ahová ér,
Sír az avar, sír a gyökér.
Ott fent a fán vén varjú várja,
Se fészke, se párja.
A halál fekete lelke talán
Ott fent a fán!
Az ág reccsent, riad a csend.
hiába már,
A bús madár kiáltja: Kár!
És varjú-szóval így hadar:
Kár az élet, kár a dal,
Kár a harc, a viadal!
Kár a csók és kár a kín,
Kár a kincs és kár a csín.
Kár az undor, kár a vágy,
Kár a jóság, kár a vád.
Kár a kedv és kár a gond!
Ha értelmes, ha bolond,
Ha öreg, ha fiatal,
Most magának sírt kapar.
Szemfedő a sárga lomb.
Van avar, nincs zavar!
- Fehér fátyolt köt a köd,
Fagyos rög az örököd.
Forrás: Napkelet 4. évf. 3. sz. 1926. március
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése