Egyedüllét sorsvárában rokkás-széken heverek,
Rokkás-székem behálózzák kúszó indák, levelek,
Száz év óta idekötnek elbódító rózsaszárral,
Ezerbogú szövedéktől alig mozdul már a vállam;
Kezem, fejem álomtól lankadt, fáradt,
Besző a pók is egyre jobban
- És nő a csend, betölti már a várat –
Én nézek kábán mind e csenddel szemben,
Megállt az orsó elfáradt kezemben,
A szívem már csak néha dobban.
Mesebeli álomvárban magánosan élek én,
Szomorú-víg csendességben, árván e nagy földtekén,
Árván, mégis boldogságban a merengő álomvárban,
Alig, alig verő szívvel, melyben szelíd megnyugvás van.
Az életrokka áll, - zajától félek
És, tétovázom: jobbra, balra? –
Én már csak édes-bús álomban élek,
Hol mindig több és több a fátylas emlék,
Föllebbentvén a múltból szőttes kelmét,
Előttem áll a kép kitakarva.
Egyedüllét rózsafája elvarázsolt engemet,
Rózsacsokros levelekkel valósággal eltemet;
Beleheltem illatmérgét: elaludtam, megdermedtem,
Elvarázsolt álmom alatt százéves vén anyó lettem.
Meddig tart még e kábító varázs?
Mikor törik meg bűvös szókra?
Vagy már való e lassú hervadás?
- Kinek hatalma volna isteni,
Százéves álmom elrebbenteni?
- Hol késik a királyfi csókja?
Forrás: Napkelet 4. évf. 2. sz. 1926. február
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése