Hajó fut a kék Adrián,
Bűbájos ég nevet le rája;
Ott a magyar királyleány,
Az Anjou herceg szép arája.
Piros selyem sátor dagad
A liljomos hószínű gályán;
De méla, csüggedt, hallgatag
A nászra induló királylány.
Folyvást csak vissza-, visszanéz,
A vágy is nő, ha nő a távol;
Hajh, válni végképp oly nehéz
Szerettitől, s szülőhonától.
Megsimogatja melegen
Agg udvarhölgye, Ágnes asszony:
„Szépséges drága gyermekem,
Hagyd már a bút. Minek hervasszon?
A nagy, csodás Nápoly fogd,
Száz díszterem s tündéri pompa;
Amennyi kincs, Dél és Nyugat.
Te, boldog asszony, néked ontja.
Fejedelmi férjed büszke sas,
Tán még dicsőbb dicső apádnál,
Trón sincs talán több, oly magas,
Mint az, mely, Mária, reád vár.”
Sóhajt a szép királyi szűz:
„Szívem nehéz, úgy tele jajjal…
Jöjj kis apródom, bút te űzz,
Valami régi regedallal.”
Jön az, s remegve ajkai,
Pöngeti húros, zönge fáját,
s elkezdi lágyan dallani
Árpádok anyja, Emes álmát…
Kilép pár csillagocska már,
Köszönteni tán a kelő holdat;
Hosszan kigyúl a tengerár,
S dal és fény szinte összeolvad.
Mária álmos: „Már elég.”
Selyem sátrába lép sóhajtva,
S álomtól ittas szép fejét
A habfehér vánkosra hajtja.
Lelke sokáig elmerül
Valami tompa zsibbadásba;
Majd álma színessé derül,
S Nápolyt mutatja meg varázsa:
Harangok zúgnak, ujjong a nép,
Tarkán virít ezernyi ablak,
Virágeső hull, merre lép...
De boldog az, kit így fogadnak…
Majd úgy tetszik, hogy egyedül
Pihen pompás királyi kertben;
Merengve fél-könyökre dűl…
Feje fölött egy sas lebeg fenn…
Ölébe csap le most a sas,
És elkezd fészket rakni rája;
Tövisből rakva olyan az,
Mint Krisztus urunk koronája.
A tüske szúr, a tüske tép,
De mintha rózsa nyílna közben;
Mosolyg, mert ím egy ifjú szép
Koronás sasfiók kiröppen.
Látja, a léget mint szeli…
Mily hős erő az ifjú sasban,
S szeme, örömkönnyel teli
Veszíti el, a kék magasban…
Majd álma új képet cserél:
Ott van szülőhonában újra,
S lát büszke várat, mely kevély
Tornyait fellegekbe fúrja.
Olyan, mint légben tükrözött
Tündér-káprázat, a Dunánál…
Délceg magyar hősök között
Ott egy dicső, egy nagy király áll.
Korona, fényes, mint a nap,
Köríti fennkölt homlokát.
S csendül egy hang – úgy szívbe kap –
„Mária, nézd, az unokád…”
Már ébred a királyleány…
Kelő nap hint fényt a habokra,
S habok berzengő taraján
Ezernyi láng táncol lobogva.
Mária arca már derült,
Szeme úgy csillog, mintha égne,
S sólyomtekintettel merül
A déli kéklő messzeségbe.
Forrás: Napkelet 4. évf. 2. sz. 1926. február
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése