Alkonyi fényben fürdik az erdő,
harmat ezüstje pírba’ rezeg.
Elhal az élet… Messze a lengő
lombokon édes énekesek.
Ott, hol az alkony bíboros árnya
erdei szélen pázsitot ér:
álmom alakja kél a homályba,
karja kitárul, ajka beszél.
Vágy a szemében… integet… arcán
pír szalad át… a hangja remeg:
„Én vagyok álmod, jöjj ide hozzám,
nyújtsd ide ajkad, add a kezed”…
Két karom én is esdve kitárom,
futna a lábam nyíl-egyenest –
de szakadék áll, szegve futásom,
Téged elérnem, jaj, nem ereszt.
„Hát csak a szíved nyújtsd ide által,
illan az élet, éje közel,
lengve nyomomban éjszaka járdal
és beterít majd, árnya föd el…”
S gyászlobogóként jönnek az árnyak
és betakarják hóalakod…
Tűnik a sugár, est köde árad,
zúgnak a szélben éji dalok.
Könnyeid égnek át a homályon,
csöndben a kebled búja remeg,
két karom esdve, vágyva kitárom –
közbül a mélység, - nem mehetek.
S míg keseregve búg a beszédünk,
sírva szívünknek sóhaja kél:
Holt-haloványan árnyba enyészünk,
gyásztakaróként föd be az éj.
Forrás: Napkelet 4. évf. 1. sz. 1926. január
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése