Bezörget egy csapat kevélyen
Admonti zárda kapuján:
„Apácák, a magyar király nevében
Nyissatok ajtót szaporán.”
Van benne zavar, a félelem nő,
Vak rémhír szájról-szájra kel;
De talpon már a fejedelemnő.
„Vitézek mért jöttök, mi kell?
Mily döngetés! Nem tűröm ezt én!
Keresztyének vagytok talán,
Durván be nem tör a keresztyén
Az Úrnak fölszentelt falán.”
„Nyittass kaput, benn majd beszélünk,
De addig el nem távozunk;
Tiétekből semmit se kérünk,
Kincset mi nem viszünk, hozunk.”
Kitárt kapun a had betérül.
A zárda árnyas udvarán
Lekapja kalpagát fejérül,
S szól a kemény vezér, a bán:
„Kár lenne a sok szóvitáért,
Tán ösmered hírünk, nevünk,
Mi a magyar királyleányért,
urunk kis húgáért jövünk.”
„S ha nem adnók, mi lenne akkor?
Mi ád uradnak ily jogot?”
„Félhettek a magyar haragtól,
Urunk tréfálni nem szokott.
Isten legyen bíró közöttünk,
Hogy Konrád császár a hibás,
Mi csak jogunkat védni jöttünk,
Nem kell minékünk semmi más.
Konrád megkérte kis fiának
Királyunk, Géza kis húgát,
A gyermeket mi a zsiványnak
Tömérdek kinccsel adtuk át.
A szépséges magyar királylány
Nem gy ment, mint koldus ara,
A véle vitt kincsek csodáján
Elámult Konrád udvara.
De köztük a királyi gyermek
Úgy élt, mint megvetett cseléd,
Ruhája rongy volt s eledelnek
Kenyérből sem jutott elég.
Mert a frigyet megbánta Konrád,
Csupán a kincs kellett neki,
Csalárd elméje mind azon járt,
A mátkát hogy’ semmizze ki.
Azt gondolá, még jobb a zárda,
Nincs nász a szent falak megett,
S gazul kolostorodba zárta
Az ártatlan szép gyermeket.
Add a leányt, mert érte jöttünk,
Kincset hozánk váltságául;
Másképp majd megmutatja öklünk,
urunk német földön is úr!”
„Elég, a boldogságos Szűzre!
Halld, Napkelet kevély fia,
Hozzánk nem földi kényszer űzte,
Önként van itten Zsófia.”
Elmordul egy zord harcfi hátul:
„Kár mást bolondnak tartani,
Szeretnők ezt saját magátul,
Nem a te szádból hallani.”
„Hívjátok Zsófiát legottan.”
A félénk gyenge szűz kilép…
Féltérdre esve, meghatottan
Köszönti őt a harci nép…
„Lányom, hazádból jöttek érted,
Bátyádtól jött ez a csapat.
Nem tartlak vissza. Hallod? Érted?
Szíved ha készt, utad szabad.”
„Óh drága, szépséges királylány,
Nézz hű magyarjaidra, ránk,
Vérünk utolsó cseppje árán,
Ha kell, bizony megváltanánk.
Bátyád, anyád s mind várva-várnak,
Rabul tovább hazád se hagy,
Ártatlan liljom, a királynak
Te legfőbb édes gondja vagy.
Majd elfelejted szép hazádban,
Mit a gaz császár vétkezett,
Nem élsz rokontalan, barátlan,
Királyok kérik szép kezed.”
Szemérmesen, szemét lesütve
Szól a fehér királyleány:
„Szívemnek már csak egy az üdve,
Földik, ne várjatok reám.
Anyámat esdekelve kérem,
Bátyám se értse szóm balul,
Szívem, hálával telve mélyen,
Királyi lábukhoz borul;
De égi vőlegény arája,
Hogy mennék földi férjhez én?
S akkor megyek csak más hazába,
Ha hí az égi vőlegény.”
A fejedelemasszony felujjong:
„Örömem el sem is bírom,
Koszorújába Krisztusunk font,
Fehér admonti liliom!”
Magyar urak maguk’ megadva,
Meghajtják mélyen fejüket,
Zsófia eltűnt. Lóra kapva
A bús csapat tovább üget.
Otthagyva kincsét, födve portol,
Honába tér a kis sereg;
De még alá sok arcon olykor
Egy-egy nehéz könnycsepp pereg.
Forrás: Napkelet 4. évf. 1. sz. 1926. január
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése