Janka egyszer nálam felejtette az esernyőjét.
Egy augusztusi délután a lakásomba vert a vihar, a hegyekből szaladva jöttünk, lihegve álltunk meg a lépcsőházban, csuromvizesen. Egy sarokba dobta az ernyőjét, hanyagul. Aztán kitárta karját, megölelt a vihartól sötét szobában. Tudom, hogy ekkor még nem is nagyon tetszett. Szemeit, melyek merevek és butakékek voltak, mint az olcsó bábuk üvegszemei, állandóan meresztgette. A csurgó ablakok mellől nézte a lilafényű, elektromos csöppeket.
Estefelé mentünk el, amikor kiderült, az aszfalt nedvesen lehelt, s az égen kénsárga és fekete drapériák lógtak. Egyszerre mindketten megálltunk:
- Hopp - mondta -, ottfelejtettem az esernyőmet.
- Menj fel érte.
- Most nem.
- De menj fel.
- Nem fog esni. Majd holnap.
Bosszantott a dolog, de engedtem neki, még egy kicsit elkísértem, aztán sarkon fordultam. Ő pedig ment valahova az Üllői út felé. Mihelyt elváltam tőle, elfelejtettem, és ennek nagyon örültem. Ki emlékszik a bor ízére, a pezsgő zamatára és gyöngyére, melyet a tegnapi ebéden ivott? Nekem egyedül kell maradnom. Kemény ágyon alszom, szikár és sápadt akarok lenni, az arcomból ki kell világítania tüzes és vakbuzgó szememnek, hogy az akaratomat messze sugározza, és hinni tudjak magamban.
Amikor a szobába léptem, sokáig álltam a középen, nem is gyújtottam meg a lámpát. Egy szív vert a sötétben, mint egy vallásos harang. Megint egyedül lehetek. Ott az üvegtálcán egy szivar várakozik rám, mely illatos parázzsal füstölög el fehér, egészséges fogaim között, a karosszék puha, a lámpa egyenletesen önti olvasztott aranyát a bútorokra, a függönyökre és az arcomra.
Alig gyújtom meg a lámpát, megered az eső.
Kopog az ablakon, táviratjeleket koppint az ablakfára, hosszú és rövid vonalkákat, melyekből lassanként egy üzenetet silabizálok ki, azt, hogy a lány megázik. Kiveszem az órámat. Azóta alig múlt el tíz perc. Még nem lehet otthon. Hiszen gyalog ment, apró lépésekkel, villamosra nincs pénze. Szegénykét veri a szapora eső. Fehér blúza nedves, szoknyája csatakos, a haja hideg a víztől. Talán már köhög is. Holnapra tüdőgyulladást kap, piros arccal agonizál egy kórházi ágyon, haldokló szívével a fejemet látja, a szájamat, a mai kalandot. Igaz, mindennek ő az oka. Én mondtam neki, hogy jöjjön fel az esernyőért, nem akart, csökönyösködött. Talán nekem kellett volna felszaladni. Most pedig - az utolsó pillanatban - illenék utánarohannom, egy kocsival vagy egy automobillal, bevinni egy kávéházba, rumos teát és puncsot itatni vele, aszpirint adni, aztán lefektetni, meleg kendőkbe bugyolálni összeázott, szegény lábacskáit. Lehet, hogy túlzok. Valószínűen már otthon is van.
Megkeményítem a szívemet, elfelejtem őt, lefekszem egyedül az ágyba.
Vajon csakugyan egyedül vagyok-e? Itt van velem az esernyő. Amikor elcsavarom a lámpa gombját, bosszankodva gondolok rá, mi az ördögnek hagyta itt vádlóul. Nem is láttam, hova tette. Talán éppen szembe néz velem a sötétben. Ezt nagyon nem szeretném. Tudja Isten, babonás vagyok. Amellett az esernyő hasonlít egy regebeli madárhoz is, különösen, ha ki van nyitva és kövéren gubbaszt a földön. Meg kell tudnom, hova tette.
A lámpát felcsavarom, és keresni kezdem.
Ott van a kályha mellett. Egy közönséges, rongyos selyemesernyő. Alig-alig támasztotta oda, úgyhogy minden pillanatban leeshetik és felriaszthat az álmomból. Inkább felkelek. Az esernyő ott áll, nedves selyméről és vékony drótrúdjáról csurog az eső, a parkettet egészen belocsolta, egy könnytócsát sírt a padlón. Nini, egy síró esernyő. Csakugyan, ártatlanul és szepegve áll ott, siránkozva, mint egy lány, aki megbukott a vizsgán.
Legjobb lesz kivinnem az előszobába. Akárkié legyen, kidobom irgalmatlanul. Becsapom utána az ajtót, és nyugodtan fogok aludni. A nőt elvégre egy hónapja ismerem. Csak nyugtalanít és bosszant, de nem szeretem. Mi közöm hozzá és az esernyőjéhez?
Erőltetni próbálom az álmot. Szemhéjaim majdnem csikorognak, amikor összecsukom. Arra gondolok, hogy sötét gazember vagyok, aki itt a meleg ágyban döglik, amíg szegényke talán köhög a szobájában, és a párnájára könyökölve várja a reggelt. Ha látná, hogy kidobtam a holmiját, neki is fájna az embertelenség. Nem is az ernyőt sértettem vele, hanem őt magát. A sértés pedig nekem fáj. Okos ember létemre tehát nem szabad tűrnöm, hogy a saját hibámért szenvedjek, inkább felkelek és behozom. A másik szobába állítom.
Újra próbálok elaludni, meleg hullám ömlik a fejemre, de az még nem az álom. Fölöttem száz és száz esernyő cikáz, mint apró, sötét repülőgépek.
Mit csinálhat a hálótársam? Megint meg kell nézzem, jól odatámasztottam-e a falhoz. Persze, hogy rosszul áll. Legjobb lesz, ha szépen lefektetem a földre, a szőnyegre, hogy puhán legyen, az ágyam mellé, egészen a közelembe. Így legalább nyugodt vagyok.
- Most szépen várj itt - mondom neki -, ne zavarj, hagyj aludni.
Csakugyan alszom. Azt álmodtam, hogy a lány meghalt. A szívembe mintha kést mártottak volna, felriadok, fáj a fejem, borogatást kell tennem reá. Ez a hideg ruha határozatlan szendergésbe dajkál. Látom az esernyőt, amint vádolva felkel a földről, nyöszörög, az ágyamba kéredzik, az oldalam mellé, s a mellemre akarja hajtani összeázott fejét.
- Ezt már nem - dühöngök magamban. - Nem vagyok érzelgős, nem vagyok gyerekimádó nyárspolgár. Csak maradj künn, kópé.
Hiába a tiltakozásom. Egyre jobban hallom a hangját, borzongva ocsúdok, fáj a kegyetlenségem. Meg kell vigasztalnom ezt a buta tárgyat. Ne félj, esernyőm, nem ér itt semmi baj, vigyázok reád. Csak aludjál. Holnap öreg, szakállas családapa leszek, keresni fogok neked, minden este elaltatlak, és dobogó szívvel nézem, bánt-e valami álmodban. Ittál este tejecskét? Csak aludj, tente, tente szépen.
Köpködve és sziszegve mondom ezt, mintha parazsat nyeltem volna. Nem szeretem a gyereket, de mit tehetek róla. Amihez nők nyúlnak, egyszerre megelevenül, sírni-ríni kezd, mint a pólyásbaba, és nyafog hozzánk, mint az apjához. Hazugság, hogy nekem nincs gyermekem. Itt van az első gyermekem, egy esernyő. Kidobtam az éjszakába, az ajtó előtt rítt, visszakéredzett apai keblemre, csak akkor nyugodtam meg egy kicsit, hogy végül az ágyamba fektettem szegény kicsinykét. Ott van az a párna, a második gyerekünk. Múlt héten hímezte rá undok zöld cérnával: „Jó éjszakát”. Akkor még nem tudtam, hogy ugyanakkor a bőrömbe is bevarrta azt a ronda emlékmondatot, operatőrtűvel és antiszeptikus cérnával egy lángoló sebet. Kitetoválta a bőrömet, mint a vademberekét, a homlokomra égette, hogy az övé, csak az övé vagyok. Ez a nő különben mindent itt felejt, csupa ártatlanságból. Ha egy zsebkendőmet megszagolom, a parfümjét érzem rajta. Bútoraimat leöntötte az illatával. Múlt héten elküldött ide egy rozoga tölgyszéket, melybe csendesen beleült. A szék pedig szinte virágozni és nőni kezdett, a tölgyerdők ősi erejével, kemény és hajszálvékony gyökereket eresztett a padlóba. Amíg én bohémkedtem, itt csendes honfoglalás folyt. A lakás már nem az enyém. Hanem a miénk. Eleinte haragudtak rá az idegen bútorok, az ágy reámordult, mint egy oroszlán, a zongora vicsorította a fogát, amikor eléje ült, később azonban védelmébe vette őt egy-egy tárgy, melyet itt hagyott, egy zsebkendő, egy parfümös üveg, egy kép, s ma, ha veszekszem vele, a kép alá áll biztosan, öntudatosan.
Szeretem ezt a nőt? Már hogyne szeretném, az árgyélusát. Utálatosan szeretem. El fogom venni, mert ezeket a szegény Üllői úti lányokat, ezeket a szöszke masamódokat és nyomdászlányokat nem lehet bohémul szeretni, egyszerre követelik tőlünk, amit a szeretőjüktől és a férjüktől követelnek. Inkább a munkafelosztás. Legyen más a szeretője, én - csikorgó foggal, bús undorral - a férje leszek. A feleségem lesz, a nőm, a hitvesem, amit akar. Oltár elé vezetem, mirtuszkoszorút teszek a fejére. Az enyémre is. De aztán ne hagyjon a lakásomban esernyőket, párnákat, parfümös üvegeket. Vasárnap délután kézen fogva vezetem a gyermekeimet. Mert gyerekünk is lesz. Öt vagy hat. Akár több is. Nem voltak eddig gyermekeim? Inkább szeretek egy eleven jószágot, mint ezeket a holt tárgyakat. Most csak egy esernyő családapja vagyok.
Holnap reggel megkérem őt. Már virrad. Künn megint megeredt az eső. Nagyon lassan esik. Alig lehet hallani. A házak csurognak, mosdanak a vízben, először a piszkos és száraz nyár után. Az, aki végigmegy az utcán, talán érzi is, hogy ezt hajnalnak hívják, siet haza, hogy lefeküdjék és meggyújtsa a lámpát. Én csak arra gondolok, hogy nagyon szeretem őt. Nekem nincs többé víz, folyó, mező, hegység, természet és élet. Az is eszembe jut, hogy utazni akartam volna, és egyszerre csak látom magamat a tengeren egy óceángőzös fedélzetén, köpenyem a szélben lobog, fejemen egy úti sapka, egyedül vagyok. Éjjel sokszor kóboroltam idegen városokban, hidakon, gyengén pislogó lámpák alatt, melyek a vízen tükröződtek. Mindez azonban már nagyon furcsa. Fejemet a tenyerembe hajtom. Sírva fakadok. Hogy nem lehetek többé egyedül. Sohase lehetek többé egyedül.
Különben lehet, hogy reggelre meg is halok. Akkor majd terítsetek a koporsómra egy nagy, fekete esernyőt.
(Forrás: Kosztolányi Dezső: Szürke glória)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése