Egy barátom, akivel sokszor együtt vagyok, és éjjelente hosszasan elbeszélgetünk, ezt mesélte nekem a minap:
- Én mindig az ácsot játszottam nagyhétben, midőn még a középkorban éltem egy kis felvidéki német városkában, ahol muzsikáló kút állott a piac közepén. Én voltam a bibliai ács a passiójátékban, és szép hosszú, barna hajam volt, szomorú szemem és bő, fehér ruhám. Szerepem mindössze annyi volt, hogy én róttam össze a keresztfát, amelyre Jézust megfeszítettük. Énekelni nem kellett, őrt állani sem kellett, s ezért mindig elég időm maradt ahhoz, hogy az asszonyokkal foglalkozzam - a bibliai asszonyokkal.
Máriát abban az időben egy Mária nevű, vörös hajú, fehér arcú és kövérkés polgárnő játszotta. Ah, most már a nevére is emlékszem: Schuszter Mária volt a valóságos neve, és a mai világban bizonyára híres drámai művésznő lesz vala belőle. De akkor még - a muzsikáló kút és az esténkint becsukott városkapuk idejében - az esztendő nagy részét csipkeveréssel töltötte egy hegyes tetejű, vasrostélyos ablakú, ódon házikóban, amely nem messzire volt a "Három Henrikekhez" címzett kocsmától, ahol viszont én szoktam üldögélni délutánonkint a szivárványszínű ablak mellett, egy ónkorsó társaságában.
A falon egy muskétás katona zálogba vetett bivalybőr mellénye függött, és a kocsmárost Fritznek hívták - az ablak mellett, a széles asztal mellett, amelynek deszkájába az utazók befaragták kedvesük nevét, mindig-mindig a vörös hajú, fehér arcú Schuszter Márián gondolkoztam, akit persze csak vasárnap láthattam, midőn a templomba lépkedett. A templomban az én helyem az orgona fújtatója mellett volt kijelölve, mert amolyan diákos ember voltam, aki, ha józan állapotában volt, szép betűkből írta meg a leveleket, amely levelek megírására megbízást kapott a városbeli polgároktól.
A fújtató mellett, a fújtatót nyomogatva kevés időm volt arra, hogy Máriámat kellően megfigyelhessem a templomban. Különben sem láthattam egyebet térdeplő alakjából, mint fehér főkötőjét és fekete ruháját. De ez is elég volt nekem néha... Elég volt ahhoz, hogy estefelé a "Három Henrikek"-nél összeverekedjek a vándorló katonákkal, akik néha jól helybenhagytak.
De a börtön szalmáján is, fájó sebeimmel, boldogan gondoltam arra, hogy Máriáért szenvedek, míg ő, ha hallott is a korhely diák garázdálkodásáról, bizonyára nem tudta, hogy azért mentem rá a vándorkatonákra, mert kimondhatatlanul szerettem... szerettem.
Az orgona fújtatója mellett vagy a levelek írásánál - a "Három Henrikek"-nél vagy a városi börtönben mindig csak őt szerettem. Vörös haját, fehér arcát, szürke, rejtelmes szemét és gömbölyű vállát. Azelőtt, amíg a barátkolostorban inaskodtam, és az öreg apácákat táncoltattam a kolostori mulatságokon, sohasem tudtam, hogy mi az a szerelem. Egy öreg apáca megérte ugyan egyszer, hogy hajdanában ő szerelmes volt egy Wallenstein-bojnyikba, és az mindjárt megverte, amikor holdtalan, sötét éjszakán a város falai alatt találkoztak.
De mindez olyan régen volt, hogy az öreg apáca sem tudott teljes bizonyossággal visszaemlékezni a részletekre - honnan tudhattam volna tehát addig, hogy mi a szerelem?
De mikor Máriát a nagyheti passiójátékban először megláttam hosszú, fehér köntösében, kibontott hajával és szürke szemével, mindjárt tudtam, hogy az öreg apáca valószínűleg igazat mondott.
Tudniillik legelőször én is megverni szerettem volna Máriát, és aztán megölelni, megölelni... Még most, vagy négyszáz esztendő után is ugrál a vérem a szívem tájékán.
Egy este aztán, mikor nagyon sokat ittam a "Három Henrikek"-nél, és egy kicsinyt kótyagosan bandukoltam az elsötétedett utcákon, hogy összeverekedjek a legelső drabanttal, akit ki tudok húzni valamelyik kapu alól, különös dolog történt.
A drabantok szokás szerint elbújtak előlem, a Szent Angelika tornyában kilencet vert az óra, és csak itt-ott látszott világosság a jól bezárt polgárházakban (Budeusz úr haldoklott éppen, az ötvös az aranymarháiban gyönyörködött, és Jurkóéknál kisbabát vártak - itt volt világosság).
Talán huszadszor kerültem már el a Schuszter ház előtt, amelynek egyik emeleti ablaka mögött aludt az én drága kedvesem, és a lépéseim visszhangoztak a csöndes városban. Az erdő zúgott a városon kívül a holdtalan éjszakában, és én szokásom szerint az öklömmel a szívemet ütögettem. És suttogva, majd hangosabban ismételgettem az én drága édesem nevét:
- Mária... Mária... Mária...
De az is lehetséges, mert hiszen sok bort ittam ezen az estén, hogy úgy üvöltöttem, mint télen a farkasok a Szent János-kapun kívül.
S egyszer csak megnyílott az ablak a Schuszter házon, és a sötét éjben a nevemet hallottam mondani.
Megállottam és hallgatóztam. A két kezemet a szívemre szorítottam, hogy elhallgattassam annak dobogását.
- Joánnesz! - szólt a hangja, és a sötét éj megremegni látszott a gyönyörűségtől, hogy a hang belerepült.
- Itt vagyok - mondtam, minden erőmet összeszedve.
- Fel tudnál-e jönni hozzám, hogy senki, senki meg ne lásson? - kérdezte az én drága mindenségem, és én szinte megtántorodtam a boldogságtól.
De az ablak magasan feküdt, egy macska sem mászhatott volna fel odáig, és ezért csüggedten feleltem:
- Nem érhetlek el, én drágaságom.
- Tudsz-e kötélen mászni? - kérdezte rövid idő múlva.
- Tudok - feleltem. - A toronyba is kötélen másztam, mikor még a kolostorban laktam.
- Vigyázz! - hangzott a Mária szava, és a sötétben egy kötél vége csapódott felém. Én már el is kaptam, és mászni kezdtem felfelé, mint egy macska.
- Vigyázz! Vigyázz! - hangzott felettem az édesem szava, és már csaknem elértem az ablakot. Már éreztem arcomon a leheletét, már felém sugárzott fehér vállának melege, már átvilágította az éjjel sötétjét szürke, rejtelmes szeme - amikor a városi drabantok minden oldalról összesereglettek és lerángattak a kötélről.
Talán ekkor, utoljára verekedtem a legszebben életemben. Hullottak a hajdúk, mint a legyek, de végül mégis lefogtak.
Akkor sírva fakadtam... Először sírtam.
Néhány nap múlva Máriának fejét vették a piacon - én pedig itt maradtam, hogy mindig-mindig reá gondoljak az idő végtelenségéig.
(Forrás: Krúdy Gyula: Az álombeli lovag – Válogatott elbeszélések 1909-1911)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése