Élek, halok; kigyúlok s vízbe fúlok.
Didergek s azonközben lánggal égek.
Túl édes és túl érdes is az élet.
Csüggedt, elunt vagyok, de egyre boldog.
Fölnevetek s egyszerre könnyet ontok.
S a gyönyör is már gyötrő, szörnyű méreg:
az öröm elfut, nem rak soha fészket;
elszáradok s kihajtok, mint a lombok.
Így hány szerelmem, így vet erre-arra;
s ha várom: most jő csak a fájdalom,
váratlanul már túl is estem rajta.
Aztán, ha felvitt a vágyott magasba
és boldogságom bizonyos nagyon,
a mélybe ránt megint nehéz bajom.
(Ford.: Illyés Gyula)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése