Anyám! Kegyelmed özvegyasszony,
És szűken van kenyerünk,
Azért én, lássa, nem panaszolom,
Hogy Káin együtt él velünk,
Bár nem kegyelmed szülte őt: -
Legyen testvér az istenadta,
Ha ős törzsünkkel összenőtt,
De kikesergem a világba,
Jószívem hozzá mind hiába,
És velünk él egy kenyéren,
Nekem e Káin nem testvérem!
Anyám! E Káin csúf szokásból
Minden dolgomba belegázol,
Játékban, utcán, kint a pástom,
A taligánkat sohse húzza,
Mikor meg tolná, visszahúzza,
Zsebemből kicseni a gombot,
Tarisznyámból a kenyeret, -
Amit én gyűjtve összehordok,
Ő széjjelszórja és kinevet,
Más kedvét ellenem szítja,
Utcák kutyáit ellenem uszítja
S örül, ha folyni látja vérem, -
Nekem e Káin nem testvérem!
Anyám! Én e Káint bepanaszlom…
Kegyelmed gyönge beteg asszony,
S míg betegen nyög itt az ágyban,
Ő miért fütyül kint oly vidáman?
Ha házunk őneki is háza,
Idegenek közt miért gyalázza?
Ha idegen a lelke tőlünk,
Anyám, - Káinnal miért veszkődjünk?…
Nem vagyunk senki kapcarongya,
Én nem leszek Káin bolondja, -
Anyám! Nekem már forr a vérem:
Nekem e Káin rossz testvérem, -
Anyám, így élni nem öröm…
Én Káint többé nem panaszlom,
De ezt így nem bírom sokáig,
S ha Káin jobbá most se válik,
Akkor az Isten irgalmazzon, -
Bevégzem vele nagy pöröm:
Anyám, - én e Káint megölöm!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése