Kosztolányi Dezső: Aranyóra

- Naplójegyzet -

Két és három óra közt, mikor minden villámló napfényben ragyogott, hirtelenül eltűnt íróasztalomról az aranyórám.

Egy pillanatig szédülő fejjel álltam ott, szememet az íróasztalomra meresztve, az óra hűlt helyére, melyen apró aranypocsolyában forrt a fény. A délután világításában mindez hihetetlen­nek tetszett. Valami erőszakos robbanásszerű van minden lopásban. Utána pedig oly nagy a csönd.

A szobában senki. Áruló nyom nincs. Öt percre ledőltem a másik szobában a kerevetre, s míg a szerelő föltette a csillárt, elaludtam, a szerelő nyilván meglátta az órát, zsebre dugta, s eltűnt. Más nem járt a lakásban. Bizonyára ő a tolvaj.

Csodálkozva bámulok magam elé. Utálatos, fuldokló szégyen fog el, minthogyha késsel hatoltak volna testembe, s - gyorsan és vadul - levágták volna fél karomat. Merényletet követtek el ellenem. Csoda történt, melyet elmémmel nem tudok fölfogni. Valami itt volt, s most nincs itt, bűvészfogással eltűnt, a semmibe párolgott, egy új dimenzióba, mely nekem teljesen ismeretlen, s most érzem, hogy nemcsak hogy ellenem követtek el merényletet, hanem a rend, az ősi logika ellen.

A lopást sohase tudjuk megérteni. Szomszédos a csodával, az őrülettel. Tavaly télen egy erdélyi nénikémet kirabolták. Reggel elment hazulról, s mire hazajött, este az ajtót tárva-nyitva találta, a zárakon feszítővasak nyomai, az ódon szekrényeket kések karcolták össze, az egyik szoba egészen üres volt. Amikor a nénikém megpillantotta a kopár sötét képet, egy szót se szólt. Elment hazulról. Volt annyi vagyona még, hogy bátran új életet kezdhetett volna. Ő azonban beleugrott a Küküllőbe, mert nem tudta elhinni a hihetetlent.

Nekem is ez fáj. Lázamat eleinte rendszertelen kereséssel hűtöm. Fölkutatom a szoba minden zegét-zugát, a szekrényeket eltolom, ágy alá bújok, ajtók szárnyai mögött vigyázok. Arcom kipirul. Aztán elönt a bosszúság. Látom a szerelőt, ki elvitte órámat. Ötvenéves, száraz ember, szikár, kedélytelen, ónszín szemekkel, bajusza deres, arca kérges, szomorú.

- Becsukatom a gazembert - fogadkozom.

Kocsira ülök, sietek a szerelőhöz, ki egy pincehelyiségben lakik, a külső városban. Szerencsére már otthon van. Acetilénlámpa fényénél néz rám, nyugodtam.

- Elveszett az aranyórám - hadarom -, a szobában senki sem volt, csak maga. Talán téve­désből...

A szerelő vállat von, fölemeli karjait, int, hogy kutassam ki zsebeit.

- Ugyan - nevetek a dühtől. - Ha holnap reggelig nem kerül meg, jelentést teszek a rendőr­ségnél.

- Tessék.

Leírja nevét, lakáscímét, elindulok, kóborlok a városban, nincs kedvem hazamenni. Kéjelgek a gondolatban, hogy ezt a ravasz alakot börtönbe juttatom. Igazi rabarca van. Deresedő bajusza, szemöldöke zöldes, nedves, mint a penész.

Másnap a rendőrségre futok. Sohasem jártam itt. Ügyes-bajos emberekkel találkozom, kik várnak csukott ajtók előtt, izgatottan a dühtől, hevesen mesélik, mi történt velük. Tévedezem szigorú, fehér folyosókon, elszorul a lélegzetem. Végre a rendőrtiszt elé állok, megteszem jelentésemet. A nyomozás megindul.

- Biztos, hogy ő volt? - kérdezi a rendőrtiszt.

- Biztos - felelem.

Aztán összeráncolom szemöldököm:

- Valószínű.

Meglehetősen álmatlan éjszakám volt. Hánykolódtam a párnákon, míg elaludtam, és ezerszer is megjelent előttem a kék zubbonyos munkás, ki olyan közönyösen nézett rám, a tolvaj, kit eddig csak színdarabból ismertem. Álmomban is találkoztam vele. Nehéz sziklákat vitt a hátán, sötét cella sarkában kuksolt, parázsló szembogárral.

Reggel korán éles csöngetés vert föl. Elgyötörve nyitottam ki a szemem. Egy idegen állt az ágyam előtt. Otthonosan viselkedett, minthogyha régi ismerősök lettünk volna.

Széket vett magának, leült, arcomra pillantott.

- Bocsánat - szólt -, a rendőrségtől vagyok.

Próbáltam közönyösnek látszani, nyugodtan tekintettem rá.

- Detektív - magyarázta.

Kicsit lehunytam a szemem, mintha álmos lennék, s eszembe jutott a sötét, orosz diák, kit hasonló helyzetben keresett a detektív, de ő nem félt, bár gyilkolt, félannyit se félt, mint én.

Egészséges, kemény, piros arcú ember volt a detektív. Apró, szőke bajusz bújt az orra alá. Csak szeme volt átható, hideg-kék, s a taglejtése biztos.

Bal kezemet lelógattam az ágyról. Rögtön észrevettem, hogy tekintetét rászegezi, gyűrűmet, az ujjaimat, melyekből a neuraszténia úgy bizsereg, mint a villamos áram, egyenként rabul ejti. Orrcimpái kitágultak, szimatolt.

Egy pohár vizet ittam. Aztán szóltam:

- Parancsoljon.

- Abban a lopási ügyben kérném a részleteket.

Erre nem is gondoltam. Mennyire megkönnyebbültem. A detektív figyelt arra, amit mondok. Tekintetét még mindig nem vette le bal kezemről, szeme perzselt, mint azok a napsugarak, melyek a gyűjtőlencse gyújtópontján haladnak át. Ez kellemetlen volt. Bármikor vissza­húz­hattam volna a kezem. De féltem, hogy gyanússá válhatok. Én vagyok a vádló, igen, a vádló. Természetesen kell tehát viselkednem, semmi okom sincs a félelemre. A detektívregények nevetséges romantikájára gondoltam. Ez a piros arcú fiatalember lenne az, ki cigarettám hamu­jából megállapítja jellememet? Ugyan. Akkor azonban semmi értelme sincs, hogy még mindig ily szigorúan mered kezemre, a bal kezemre, mely sápadt az álmatlanságtól, egy aranygyűrű villog ott, más feltűnő nem lehet rajta. Ha megnézhetném egy pillanatra, magam is meggyőződ­hetnék. De megnézni lehetetlen, amint lehetetlen tovább csigázni idegeimet, elviselni tekintetét.

Izgatottan beszéltem. A beszéd hevében aztán a paplan alá rántottam a kezem.

A detektív elmosolyodott.

- Min mosolyog?

- Én? - kérdezte ártatlan arccal a detektív. - Én semmin se mosolygok. Tessék folytatni.

- De, uram, ön folyton a kezemre meredt.

A detektív megint mosolygott.

- Úgy látszik, kissé ideges.

Tovább beszéltem az ügyről, de most már én figyeltem a detektívet. Láttam, hogy a szobám minden tárgyát szemügyre veszi, tudja, hány székem van, milyenek ajtóim, ablakaim, kilin­cseim, titkon még pénzemet is megolvasta, melyet este kitettem az éjjeliszekrényre.

Hirtelen fölültem az ágyban.

- Valamit gondoltam - dadogtam. - Én a följelentést visszavonom.

- Miért?

Nem tudtam felelni.

- És - kérdeztem - legalább megbüntetik a tolvajt?

- Ha teljesen rábizonyosodik, igen.

- Becsukják?

- Be.

- Börtönbe?

- Börtönbe.

- Vannak már bizonyítékok?

- Vannak.

A detektív nem volt beszédes. Fölkelt, ajánlotta magát, ment üldözni a vadat, kit többé nem enged el, mint ahogy a kopó marcangolja a foglyul ejtett nyúl véres nyakát.

- Pár nap múlva szükségem lesz új részletekre. Engedelmével eljövök. Ilyen tájban. Vagy este nyolctól tízig? Ön akkor mindig itthon van.

- Honnan tudja?

Mosolygott. Meghajtotta magát. Mutatni akartam neki a járást, de ő biztosan ment, mintha már többször járt volna nálam.

Csak nem keresett máskor is?

Hideg vízben mosakodtam. Kissé fölfrissültem. Künn az utcán az olvadás szele lengedezett, részegen muzsikáló tavaszi szellők, melyek messze vizekről szálltak felém. Erősen sütött a nap. A szikrázó fényzáporban télies, fekete ruhákban sokan sétáltak. Mind csupa ismeretlen. Azelőtt sohasem törődtem velük. Nem ismertem őket, tehát nincs közöm hozzájuk. Most azonban izgattak. A foglalkozás minden arcra rányomja bélyegét, vannak ügyvédarcok, ügynökarcok, tanárarcok, hivatalnokarcok, színészarcok, de vannak olyan arcok is, melyekről nem tudok biztosat, és ezek gyanúsak. Ha ilyeneket látok, halvány félelem fog el. Ezek a jelentéktelen, elegáns, csöndes emberek bizonyára detektívek. Polgári ruhában járnak. Itt mellettem, előttem, a hátam mögött csupa titkosrendőr leskelődhet.

Délután egy kerten mentem át, rikító fehér fal mellett. Az árnyékom hosszan ráesett. Egyszerre észrevettem, hogy öt lépésről követ valaki. Egy közönyös úr volt az, ki ezüstfogantyús pálcá­val piszkálta a kert kavicsait, keménykalapot hordott, kamáslit, s rossz parfümmel szagosította magát. Egy darabig el tudtam viselni közellétét. Aztán lassítottam lépteimet. Megálltam. Az ismeretlen erre továbbment, nem tekintett vissza. Épp ez tette gyanússá. Ha rám néz s elmosolyodik, talán nem félek ennyire. Így azonban kihagyó szívveréssel nekidőltem a fehér falnak, melyet átfűtött a tavaszi nap, s fehérebben a falnál sokáig álltam ott, lihegve a világos délutánban.

Mit követtem el? Nem tudom. Csak azt éreztem, hogy üldöznek, megfigyelnek. Ötéves korom­ban elloptam az apámtól egy ív vadonatúj itatóst és egy fél üveg vörös tintát, de ezt sohase vallottam be, kívülem nem is tudja hát senki.

Tegnap este megkaptam az idézést („idézés bűnügyben”) egy piszokszín, komisz papiroson, vallanom kell a szerelő ellen, bizonyos, hogy csak erről van szó. Lopni bűn. De az csak nem bűn, hogy tőlem lopnak?

Ma estefelé találkoztam egy másik emberrel. A villamosban ültem. Nem tekintett rám, de én tudtam, hogy minden mozdulata nekem szólt, s idegeinek minden erőfeszítésével nekem táviratoz titkos jeleket. Egy megállónál leszállt. Én utána. Végére akartam járni az ügynek. Beszéljen nyíltan, vádoljon, mondja ki a rettenetes vádat, melyet mindenki elhallgat, s magam sem tudok. Az ismeretlen befordult egy utcasarkon, úgy látszik, félt a leszámolástól.

Amikor elértem, szepegve kérdezte:

- Mit akar tőlem?

Én is szepegve feleltem:

- Semmit.

- Pardon - mondta.

- Pardon - mondtam.

Alattomosak ellenségeim. Ha járnak az utcán, magukban mosolyognak. Lakásom előtt állnak, de ha hazamegyek, tovább sompolyognak. Nagyon finoman üldöznek, föltűnés nélkül. Én azonban észreveszem őket. Tudom, hogy sötét tárgyak mögé bújnak, fönn a negyedik emelet egyik ablakában lesnek rám, szembogaruk fekete, mint a puskacső nyílása, s mindegyik föl­ismer, és azt mondja magában, ott megy, ott az aszfalton megy az a bizonyos, az a titokzatos, az a szörnyű, ki nemsokára kezünkre kerül.

Már mindenbe beletörődtem. Ha elfognak, akkor is adnak enni, szívem doboghat, tüdőm mélyen, boldogan szívhatja a levegőt. Két csendőr bekísér. Hajam lenyírják, földszínű rab­ruhába bújtatnak. Ott legalább élhet az ember, mint a ketreces állat s a csenevész növény. Az jobb lehet, mint ez a csönd, ez a remegés, ez a settengés. Mert mostan az emberek gumi­cipőben járnak köröttem, s akkor néznek rám, mikor nem látom őket, és fojtogatnak, kesztyűs kézzel, szelíden, lassan.

Csendes detektív, te, ki most is itt mégysz a hátam mögött, könyörülj meg rajtam, s tedd az ujjadat - halkan, nagyon halkan - a bal vállamra.

(Forrás: Kosztolányi Dezső: Szürke glória)