Élt egyszer egy király... Mese, mese, mátka...
Sohasem jött mosoly, vígság ajakára.
Egyre sóhajtozott, bár száz cigány húzta...
Nagy volt a királynak, királynénak búja!
Hányszor mondogatták: ,,Mit ér az életünk,
Mit ér a gazdagság, ha nincsen gyermekünk?
Nincs, ki futkározzék a palotakertbe',
A kacagna, szaladna ölemből öledbe."
Egyszer a királyné... Mese, mese, mátka...
Javában lubickolt a patak habjába',
Amikor egy béka,- oly nagy, mint egy véka,
Feltűnik a sás közt, mert ott volt hajléka.
,,Brekeke, brekeke... szép királynéasszony!
Bánat ne emésszen, a bú ne sorvasszon,
Mert ha új nyár jön a rózsás kikeletre,
Gyermeked születik... brekeke, brekeke..."
Telt-múlt az idő,kerek esztendőre,
Lámcsak, készülődnek a keresztelőre.
Selyem-bársony bölcső, egy leányka benne...
A királynak most már virágos a kedve.
Parancsot ád menten fényes lakomára,
Szakács, cukrász, kukta vágtasson konyhába...
A hoppmester pedig írja, egyre írja
Ezer vendég nevét széles nagy papírra.
,,Hívd meg- mond a király-, nehogy kimaradjon
Az a tizenhárom híres tudósasszony!
Az a kívánságom, mindegyik itt legyen,
Mind a tizenhárom áldja meg gyermekem!"
,,Felséges királyom, életem-halálom-
Szól most a hoppmester- kegyedbe ajánlom!
Nagy baj van, bíz' nagy baj, óh miként is kezdjem,
Nem jöhetnek többen, csupán tizenketten."
,,Tizenhárom közül- nem mondom- nagy hiba,
Az egyiknek mégis el kell maradnia.
Színarany tányérból- óh minő rettentő!-
Kincstárunkban nincsen több, csak tizenkettő."
Felvirradt a nagy nap!- Megrakva az asztal
Drága ételekkel, kancsó italokkal.
Csiklandó illatok, ízek a javából...
Kétszer is kérnek a töltöttkáposztából.
Alighogy vége lett a pompás ebédnek,
A tudósasszonyok a bölcsőhöz lépnek.
Az egyik jóságot, a másik szépséget,
A harmadik kíván kincset, boldog éltet.
A jó kívánságok egymást így követik:
Negyedik, ötödik, hatodik, tizedik.
S a tizenegyedik éppen mikor végzett,
Az ajtó kinyílik, valaki belépett.
,,Úgy? Nem hívtak meg? No, most bosszút állok"-
Szólalt meg haraggal, aztán így kiáltott
Tudós asszonyok közt a tizenharmadik,
Bölcső felé nyújtva nagy csontos karjait:
,,Ha majd e leányka tizenöt év múlva
Rózsás ujjaival az orsóhoz nyúlna,
Bársony kezecskéjét szúrja meg az orsó,
S haljon meg, zárja be testét a koporsó!"
Milyen szörnyű átok! Mily gonosz varázslat!
Nyomában rémület, riadalom támad.
Hová lett, merre ment a hívatlan vendég?
Eltűnt, de itt maradt a szerencsétlenség.
A tudósasszonyok mind a tizenketten
Tudják, nincs orvosszer e varázslat ellen.
Könyörög a király: ,,Óh jaj, segítsetek!
Mentsétek meg szegény, gyenge gyermekemet!"
Lesz-e hát segítség?... Mese, mese, mátka...
Egynek hátra van még a jókívánsága.
A tizenkettedik, az jő, hogy segítsen,
A varázson, átkon valahogy enyhítsen.
Kezdi is szaporán. No még ilyen csendet!
Szavára mindnyájan remegve figyelnek.
,,Ne haljon meg e lány, az a kívánságom,
Csukja le majd szemét százesztendős álom!"
Másnap, hajnalban szélsebes futárok
Paranccsal bejárták az egész országot.
A király nevében tüstént kihirdették:
Ahol csak egy orsó, tűzben elégessék!
Múltak az esztendők, tavasz jött tavaszra,
Magból ágacska lett, abból lombos nagy fa,
Tipegő gyermekből tizenöt évére
Szép hajadon serdült, mint hajnal, szépsége.
Orcája liliom a hajnalsugárban,
Lobogó aranyfény hullámzó hajában.
Okos volt, jó is volt, szerették a nagyok,
Amint jövendölték a tudósasszonyok.
Szép Csipkerózsika (mert nehogy feledjem,
A lányt így nevezték, nem is lehet szebben!)
Gondolta, megnézi, úgysem látta soha,
Vajon mit rejteget fenn a toronyszoba?
Csikordul a kilincs, nyílik a vasajtó,
Ott ül egy anyóka, lábánál szakajtó,
Szakajtóban fonál, az asztalon korsó,
Ujja között pörög, jár, forog az orsó.
,,Óh, mutasd meg nénike, e furcsa szerszámot!"
,,Nesze, édes lányom, teljen kívánságod!"
Átvette az orsót Csipkerózsa szegény,
S piros vére csordult rózsaujja hegyén.
E szempillantásban- mese, mese, mátka...
Az ágyra hanyatlott a királyleányka...
Szeme lecsukódott, karja elnehezült,
Az álom mélységes tengerébe merült.
Ahogy a varázslat teljesült a lányon,
Az egész kastélyban úrrá lett az álom:
Elaludt a király, királyné a trónon,
Az udvari népség is hasonló módon.
Óh, micsoda álom támadt itt e percben!
A futó lovacska, méhecske a kertben,
Csonttal a kiskutya, a legyek a falon...
Mind elszenderültek a házban s udvaron.
Láng is a tűzhelyen pislákolt, elaludt...
Mint dunnát, magára ráhúzta a hamut.
Pecsenye a zsírban, gondolt az is egyet:
,,Álmos vagyok, alszom, tovább nem sistergek."
A szakács meg éppen vágta volna képen
Az ügyetlen kuktát, iszonyú mérgében,
Kezét felemeli, a fiúra verne,
De e pillanatban elaludt őkelme.
Elaludt a kastély, még szellő sem rezdült...
Nem mozdult a por sem.- A tájra mély csend ült.
Csipkesövény óvta, sűrűn betakarta,
Nehogy a mély álmot valaki zavarja.
Évtizedek jöttek, s tűntek, mint az árnyak...
A bozóterdőnek hányan nekivágtak!
Lovagok, bajnokok, vitézek, merészek...
Mind, mind odavesztek, vissza sose tértek.
Már csak az öregek mesélték, hogy régen
Egyszer volt, hol nem volt- erdő közepében
Van egy nagy palota, senki el nem éri,
Mélységes mély álom, sűrű cserje védi.
Így múlt száz esztendő az idő óráján,
Mikor egy királyfi fényes paripáján,
Szikrázó kardjával utat törve-vágva
Elindult, eljutott, be a palotába.
Ott aludt a király. Büszke koronája
Álmában lecsúszott ráncos homlokára.
Emitt a királyné, arrébb a komorna,
Kitátva a szája mintha csak horkolna.
A toronyszobában, akár tündér lenne,
Feküdt az alvó lány, s nézte elmerengve.
Homlokon csókolta: ,,Kelj fel, virágom!
Szűnjön meg a varázs, tűnjön el az álom!"
Szép Csipkerózsika felnyitotta szemét,
Majd reávetette csillagtekintetét,
Megölelték egymást, aztán- kéz a kézben-
Szólott a királyfi: ,,Légy a feleségem!"
Az ifjú csókjától, ahogy a királylány,
Szép Csipkerózsika felébredt az ágyán,
A királyi udvar százesztendős álma
Elillant, tovaszállt, mint pillangó szárnya.
Felébredt a pejló, folytatta a vágtát...
Méhecske kereste a kertek virágát,
Kiskutya a csontot megragadta nyomban,
S a falon a legyek elindultak sorban.
Tűzhelyen a parázs fellobbant nagy lánggal,
Egy hasábfán táncolt fürge lobogással.
Pecsenye a zsírban ébredezni kezdett,
Egy ideig figyelt,- azután sistergett.
Felébredt a szakács: keze áll ütésre,
Száz esztendő elmúlt, de nem múlt el a mérge.
Az ügyetlen kuktán úgy vágta most képen,
Hogy felborult a tál, sarokba estében.
Vége a mesének... Be szépen zenélnek!
Csipkerózsikának és vőlegényének
Hétországra szóló lakodalmat csaptak,
Talán most is élnek, hacsak meg nem haltak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése