(Szőnyi István: Aratás)
Méteres hó vastag takarója alatt alszik a föld. A havon ujjnyi jégkéreg – a múltkori havas eső maradéka -, és ezen az azóta hullott hó vadul nyargalászik ide-oda, a szél szeszélye szerint.
A föld csonttá fagyva, de ebben a fagyos ágyban mit sem tudva hóról, hidegről, háborúról, öntudatlan álomban alszik az élet. Dupla koporsóban. Egyszer magában a magban, egyszer pedig a földben.
Ha aztán eljön a tavasz, felszakad a fagy, omlik a föld, beszivárog a víz és a meleg. Megmozdul a csíra, és a nap felé kinyújtja karját millió élet.
Az egyikből virág lesz, a másikból fű, a harmadikból talán bogár, lepke vagy hernyó.
Ahol hótakaró nem volt, talán semmi. Talán csak a legerősebbek, a legéletrevalóbbak bírták ki a hideget, a többi az álomból átcsúszott a megsemmisülésbe. De mit jelent a magvak világában, ha ezer elpusztul? Semmit. Millió van helyette. A növénn gondoskodik fajának fenntartásáról, és vannak magvak, melyek tíz-huszonöt évig alusznak. (A fáraósírokban talált három-négyezer éves búza csíraképessége persze – a hétfejű sárkánnyal és a terüljasztalkámmal egy rovatba írandó.)
Teleket érnek meg és tavaszokat, de nem csíráznak, mert mélyen vannak a földben. Egyszer azátn jön az eke, talán egy ürge, amely lyukat ás magának, és a mag olyan mélységbe kerül, ahol elég a meleg, elég a víz, elég a levegő, és akkor a csíra bölcsőjében egyszerre cingani kezd az élet. Ahogy fogy a meleg, úgy lassul a nedvkeringés. Amikor pedig csikorgó csizmájában a tél duhajkodik a domboldalakon, nem talál már mást, mint kórószárat, fagyos vázakat, mert az élet már régen lent lapul a földben, hallgat, és várja a tavaszt.
Van, amelyik gyökerében őrzi életét, és van, amelyik a magjában, s van, amelyik – az ember sose tudja – mindkettőben.
Csodálatos életet élnek a növények! Azt mondhatnám, hogy jönnek-mennek, tesznek-vesznek, szeretnek, teremnek és elmúlnak, hogy megújuljanak.
A reggeli kávé mellett ott fekszik a zsemle. Felvesszük, és vajat kenünk rá, s amikor szétomlik szánkban üde ropogása, gondolunk-e vajon a búza útjára, amíg zsemle vagy kenyér lesz belőle? Alig. Pedig érdemes.
Onnét kezdve, amikor a búzának megvetik őszi ágyát. A búzaszem elfekszik benne, és a magtakaró borona három-négy centi földtakarót borít rája. Ez az idő nagyjában szeptemberre esik. Ilyenkor még melegen süt a nap – a búzának elég melegen -, és az eső is elég langyosan áztatja a földet. A búzaszemnek – egyelőre – egy csepp víz is elég. Héja megpuhul, a magban levő keményítőből cukor lesz, mert a csíra, a fejlődő élet – mint afféle gyerek – szereti a cukrot.
Az alvó élet tehát elindult, és a búzaszem nem mag már, hanem növény. Mégpedig – akármilyen fiatal is – előrelátó növény. Meggondolt. Nem siet a napvilágra küldött levélkével, hanem először apró gyökeret ereszt, megkapaszkodik a földben, kitapogatja az élelmet, a vizet, a megélhetési viszonyokat, és a csírából csak akkor kezd kibújni az első levél. Rettentő erővel igyekszik a föld felé. Ha göröngy állja az útját, elbújik alatta; ha kemény, kérges a föld, repedést keres; ha falevél esett útjába, félretolja. Élni akar!
Közben gyökerei megerősödnek, és mire a zöld levélke hónaljából újabb levelek bújnak elő, a mag, a búzaszem már üres, int a kagylóhéj, mert eddig belőle élt a növényke, mint a gyermek az anyatejen.
De a gyökerek már munkában vannak, szőrös tapogatóikkal szívják a földből az élelmet, és a búzát elválasztják,m ert az anyának több teje nincs. Álljon meg a maga lábán.
Meg is áll! Azaz jobban mondva elfekszik, mert ekkor már október van, talán november, kemény szelek száguldoznak, és a nap sem biztatja növekedésre. Terülj, fiam, bokrosodj, erősödj – küldi az üzenetet langyos sugaraival -, majd tavasszal találkozunk.
A búza megfogadja a tanácsot. Nem kapaszkodik az ég felé, hanem leborul a földre, és várja a tavaszt. De még közben van a tél, a nagy vizsga. A természet kegyetlen tanító, és csak két osztályzatot ismer. Az egyik az élet, a másik a halál.
A búza egyszer csak csodálkozva látja, hogy holmi fehérség hull a levegőből. Brrr, de hideg eleinte, de aztán már nem is olyan dermesztő. Mire tenyérnyi vastag lesz, szinte meleg van alatta. Olyan, mint a puha takaró, és a búza elálmosodik.
Leesett az első hó. Alatta pedig alusznak a vetések. Életük meglassul, enni nemigen kívánnak, csak bóbiskolnak, és álmodoznak a tavaszról. A napsugár átszűrődik a havon, s a vetések lustálkodnak.
Ha nem jöün hó, baj, baj, de azért ki lehet bírni. A magyar búza húsz fok hidegnél még nem esik kétségbe, ha nincs rajta hótakaró, de ha megszorítják, még huszonöt fokot is elvisel. Csak legyen rá elkészülve, és ne jöjjön utána hirtelen a - meleg. A hőfokok váratlan ugrándozását nem bírja el, és éppen úgy elpusztulna, mint az az ember, akit a siófoki strandon fürdőruhában érne a tél, vagy kánikulában szőrcsizmában, farkasbundában járna, és a budai kiskocsma „jól fűtött” szeparéjában gyömbéres forralt bort inna olvasatlan poharakkal.
Az idő azonban még a tél kedvéért sem áll meg, és a nap február vége táján rendszerint elsepri a havat, és kitakarja a határt az érkező tavasz fogadására.
Ez idő tájban néha aztán éles viták vannak a tél és a tavasz között. A tavasz itt van már, de a tél még nem akar menni. A nap a tavasznak ad igazat, a hold a télnek, és a vége az, hogy nappal a tavasz az úr, éjjel pedig a tél. Ennek a villongásnak pedig a búza issza meg a levét. Miért? Azért, mert nappal meleg van, és a föld felületének három-négy centiméteres felső kérge átmelegszik, sáros lesz a kiolvadt fagytól, és szétlapul, éjjel pedig újra megfagy, és ezt a kétujjnyi vastag kérget a hideg összehúzza, valósággal felemeli, s a szegény búza hiába jajgat, hogy – az istenért! – ne emelgessenek engem a gyökerem nélkül! Márpedig ez történik. A fagynak és elolvadásnak játéka csak a gyökerek feléig terjed. A gyökér bele van ágyazva az alsó rétegbe, de csak a felső emelkedik, és a gyökér – mit tehetne? – elszakad. Ha sokáig vitázik a téllel: a búza elpusztul.
Szerencsére nem minden évben folyik ez a kártékony játék, és akkor sem sokáig. De különben is ott van a gazda, aki idejében észreveszi, hogy a búza szomorkodni kezd. Megvakarja a fejét, tömör stílusban véleményt mond a bolond időről, és másnap már – ha felszáradt a föld – hengerek járják a vetést, és a búzát egyszerűen visszanyomják a helyére. Az elszakadt gyökerek helyett újak nőnek, és a búza túl van a télen.
Néha azonban, ha sok a hó, és lassú olvadásban összetömődik, fojtogatni kezdi a búzát. Ez a fojtogatás aztán veszedelmes lesz akkor, ha az olvadó hó tetején jégkéreg képződik, s ez a kéreg már rajta fekszik a búzán. A búzának éppen úgy kell a levegő, mint az embernek, és ha nem kap, éppen úgy elpusztul, mint z ember. Ami a jég alatt volt, azt már elhasználta, és a jég friss levegőt nem enged keresztül magán. Olyan, mint az üveg. Átlátszó, merev és törik. Még ez a szerencse, mert a gazda megint csak megvakarja a fejét, és másnap már megkondul a vezérürü kolompja, és a birkafalka bégetve tolong a jégre. Elöl a juhász, a fővezér, utána a vezérürü, az alvezér, hátul a puli, a kapitány, tehát akárhogy is vág a jég, a szegény birkának menni kell. Egyet-kettőt fordulnak, a jég apróra van törve, át van lyuggatva, és a búza teleszívja levéltüdejét levegővel.
Ezután már aztán igazán jöhet a tavasz. Jön is. A búza most már felemeli leveleit, és szárba indul. Siet a nap felé. Elrejti a pacsirta fészkét, susogni kezd, lágyan hullámzik, és az örök anyaság ringatásával dajkálja a kalászokat.
De hol van már ekkor a tavasz?
A búzamezőket már a nyár tartja kötényében, a kalászoknak férfias bajusza nőtt, és nem félnek már a kaszától, mert polyvatenyerükben hússzorosan megérett már jövendő életük.
De ez még messze van! Ma még hó és jég alatt alusznak a csírák. Fölöttük szilaj szélnótára kopogózik a tél, és a millió csíra névtelen álmában ott szunnyad a vágy, az élet, a – Kenyér.
Azért ha puha kenyeret törsz, vagy zsemlét ropogtatsz – még ha nem is jut rá vaj -, gondolj a búzára, a hó alatt alvó kenyeredre – szeretettel.
(Forrás: Fekete István: Rózsakunyhó – Elbeszélések és karcolatok 17-21. old. – Móra Könyvkiadó Bp., 1973.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése