Komlós Aladár: A magyar irodalom 1926-ban

- A magyarországi magyar irodalom -

Előszó

Oly jó, oly jó ez, az év végéről visszatekinteni az esztendőre. Az ember örül, hogy jóváteheti bűneit. A kritikaírás üzemében lehetetlen el nem követni néhányat. Egy színházi kritikust megkérdeztek egy bemutatón, tetszik-e neki a darab. „Nem tudom”, felelte, „még nem olvastam a holnap reggeli bírálatomat”. Még több joggal mondhatná az ember, akitől véleményt kérnek egy könyv felől, hogy: nem tudom, még nem olvastam az év-végi beszámolómat. Mert úgy van a műalkotásokkal is, mint az élet egyéb dolgaival: csak ha kellő distáncra távolodtunk tőlük, tudjuk igazában megmondani, hogyan is hatottak reánk. Mint ahogy a művész szeme előtt néha csak esztendők messzeségéből emelkedik ki kereken és értelmesen valamely régi élménye, amelynek káoszában vakon és bukdácsolva topogott egykor, akár egy sötét alagútban, úgy a kritikus is olykor csak jóval a mű elolvasása után jön rá, egy váratlan villanásban, hogy hányadán is állt azzal a könyvvel. De ő emlékszik, hogy délután négy órakor fejezte be a regény olvasását, akkor még átfutotta kicsit a délutáni lapokat s negyed hatkor, mindjárt ott a kávéházban, már belekezdett a kritika megírásába...

Oly jó így most jóvátenni az év folyamán akaratlanul esetleg elkövetett vétkeinket. Nincs az az ember, aki könyvről-könyvre menve cl tudná kerülni a perspektivikus hibákat. Mindig más-más hangulatból, az íráshoz való más-más emberi viszonylatból, változó élmények közül nézve a dolgokat, lehetetlen, hogy ne alkalmazzon különböző mértékeket, hangjának fanyarságát vagy melegséget ne befolyásolják szubjektív körülmények néha. Az év végén egyetlen közös pontról tekintve azonban át az esztendő termését, ezek az igaztalanságok könnyebben megszüntethetők...

Azért csak vérmes reményeket ne! Ez az írás sem lesz igazán igazságos, mert nem lesz teljes. Valljuk be: a mai magyar irodalmat két egymástól elég élesen elválasztott réteg termeli, s ez a két réteg még csak nem is ismeri egymást. Megvallom például, hogy Tormay Cecil egyetlen könyvét sem olvastam, nem ismerem Szabó Dezső „Segítség”-ét sem, Zilahy Lajos „Két fogoly” című regényéről pedig jó véleményeket hallottam, mégsem hiszem, hogy hozzá fogok jutni as elolvasásához. Két tábor él itt egymás mellett a magyar művelődés világában, de híreket is csak hébe-hóba kapnak egymásról. Igaz, terméketlen az az érdeklődés, amely gépiesen mindenhez odafordul. De bizonyos: anyagi okai is vannak, hogy ma kritikusaink sem ismerik a magyar irodalmi termést eléggé (egy kis körkérdés igen meglepő adatokat deríthetne ki erről. Egy négy-ötszáz oldalas, tehát nem is nagy terjedelmű regény elolvasása, a bírálat megírásával együtt négy-öt munkanapot kíván, a cikkért nyerhető honorárium pedig ritkán haladja ma meg a kétszázezer magyar koronát. A kritikus ilyenformán három-négy munkanapját valósággal odaajándékozza a regényírónak, — oly állapot ez, amelynek tarthatatlan és segítségért kiáltó volta még szembeszökőbbé válik, ha meggondoljuk, hogy egyedül az irodalmi kritikánál van meg, hiszen egy színházi előadás vagy egy zenemű meghallgatása nem tart tovább három-négy óránál. Az eredmény persze mi lehetne más, mint amit ma Budapesten látunk: a magyar irodalmi kritika majdnem teljes megszűnése. Egy tehetséges amerikai magyar írónak, Reményi Józsefnek négykötetes regénye jelent meg a minap: cseppet sem lenne csodálatos, ha erről a pedig bizonyára értékes műről egyetlen recenziót sem lehetne olvasnunk. Azok a becstelen és nagyképű zagyvaságok pedig, amelyekkel a budapesti napilapok könyvismertetés címén bolondítják jó olvasóikat s amelyekben a jóhiszemű igazságkeresésnek még a szikrája sem található meg: minden, csak nem kritika. S fájdalmasan kell hozzátennünk: ebben a minden tisztességgel szakított népbolondításban főleg a liberális újságok tűnnek ki; az úgynevezett keresztény lapokban még inkább találni meggyőződéses cikkeket... De mit panaszkodni Nem olyan fontos ügy az egész.

Eszmék és mozgalmak

Ami a magyar irodalmi életet 1926-ban legjobban jellemzi, az a megjelenés nehézsége és a fiatalok fájó és nyugtalan mozgolódása. Teljesen beérkezett írókat tudnék megnevezni, akiknek polcain kész regények porozódnak s akik munkájukra nem találnak kiadót. Különös dolog: irodalmi lexikon kettő is napvilágot lát ebben az esztendőben, az olvasót, úgy látszik, érdeklik az író életrajzi adatai, csak a művei nem.

Budapesten nem akad kiadó modern magyar lírai antológiára, Párisban igen. De az egyik legelőkelőbb budapesti könyvkiadó megvásárolja Maurice Dekobra összes műveinek kiadási jogát, — egyedül a magyar író üzleti sikere iránt rendült meg a bizalom. Divatba jön, hogy az írók saját kiadásukban, előfizetők segítségével jelentetik meg könyveiket; sőt olykor ismert és jó írók alkotásai is, mint a középkorban, csak kéziratban vándorolnak kézről-kézre.

Természetes, hogy ezeket a nehézségeket fokozottan érzik a fiatalok. Előlük nemcsak a könyvalakban, hanem a folyóirat-hasábokon való megjelenés is csaknem el van zárva. A „Nyugat” még mindig az egyetlen komoly irodalmi orgánum Magyarországon s ide a fiatalok, már helyszűke miatt is, csak korlátolt mértékben kerülhetnek be. Persze felhangzott a csatakiáltás: a „Nyugat” színvonala lesüllyedt, iránya pedig konzervatívvá vált. Az első váddal könnyű végezni: egyik folyóiratunk színvonala sem lehet magasabb, mint az egykorú magyar irodalomé. De vajon csakugyan alacsonyabb-e ma Osvát lapjának a nívója, mint tizenöt-húsz évvel ezelőtt? Ady mindenesetre hiányzik belőle, — de viszont mennyivel érettebb a mai Móricz Zsigmond, B a b i t s Mihály, Gellért Oszkár, Kosztolányi Dezső, mint a régi! Tagadhatatlan — ezt a sznobok jól érezték meg — a „Nyugat” jelentősége ma sokkalta kisebb, mint megindulása első éveiben. Ezen azonban nem lehet segíteni. Hiába: törvény, hogy a művészeti korszakoknak csak a kezdetei tudnak lelkendező érdeklődést támasztani. Mély oka van ennek: a művészetnek csak olyankor nagy a becsülete, ha nem puszta élvezetet, hanem egy új magasabb rendű élet sugalmát is várhatjuk tőle. Ez a várakozás azonban oly korszakokkal szemben lehetséges csupán, amelyek még inkább az ígéret, mint a megvalósulás állapotában vannak (s ez, azt hiszem, arra vall, hogy a művészet mégis csak hamis Messiás). A „Nyugat” nemzedéke pedig már megmutatta, hogyan látja és éli az életet s kifejtette a szuggesztív erőt is, amely benne rejlett, — nem csillapíthatja tehát az ember örök sóvárgását megváltás, új, jobb élet után. Ha még érettebb műveket teremne is, mint aminőket terem. Törzsökös nagy írói azonban mégsem üríthetik ki hadállásaikat a fiatalok kedvéért. Mint Osvát Ernő mondja: „A „Nyugat”-nak nemcsak a jövővel szemben vannak kötelességei, hanem a múlttal szemben is.”

A fiataloknak maguknak kell megteremteniük a maguk orgánumait. Ha még oly nehéz is ez egy oly rendkívüli tehetséges nemzedék után, mint amilyen előttünk járt, (ebből a szempontból a múlt század ötvenes évei óta nem volt nehezebb sora íróinknak, mint ma az Ady—Babits után járóknak). S ha a mai Magyarország még oly rossz szemmel nézi is a fiatalokat: gonosz felbujtót sejtve mindenkiben. A hétesztendős bécsi emigrációjából minap hazatért Kassák Lajos „Dokumentum” címen karácsonykor már meg is indított egy új folyóiratot (Kassák és több társa hazatértével a magyar emigráció irodalmi élete teljesen megszűntnek tekinthető, ha néhány kitűnő író még odakünn él és működik is). Február havában napvilágot lát Szabó Lőrinc „Pandorá”-ja is. Higgyük, hogy a revü fiataljai új eszméket és harcokat, pezsgőbb életet fognak hozni a mai Magyarország tunya és üres szellemi életébe. Magyarországon 1919 óta máig szünetelt az apák és fiúk csatája. De ez a szünet: hiány volt. Reméljük, hogy a csata, a nemzedékek termékeny birkózása rövidesen újból megindul. Nem véletlen, hogy a fiatalok ma nem érik be egy folyóirattal. Onnan van ez, hogy ma nem egy feltörekvő fiatalság van, hanem több. A háború és a forradalmat követő évek alatt egész nemzedékek nőttek fel, amelyeket a lövészárok és a nyomorúság megakadályozott a kibontakozásban. A két folyóirat körül torlódnak a nemzedékek.



Könyvek és emberek

Ha pár évvel ezelőtt rovom ezt a cikket, valamely szakasz fölé bizonyára ezt a címet kell írnom: „Izmusok”. Ma már fölösleges ez a cím. A nagy izmuslaboratórium, amelyben a háború-utáni évek alatt az új és végérvényes tökéletességű művészet patentjein, a művészeti bölcsek-kövén dolgoztak, nagyjából felhagyott az üzemével. Van ugyan most is egy kisszámú költő-csoport, amely szürrealizmust akar importálni Magyarországra (a csoport neve: „Új Föld”.) De úgy érzem, mintha az írók ma már letettek volna arról a reménységről, amely pár éve még némileg élt bennök: hogy a művészetet, akár a technika vívmányait vagy a tökéletesebb szervezettségű társadalmat, fel lehet találni. Vannak emberi dolgok, amelyek lényegükben mindig egyformák maradnak. Az álom vagy a szerelem helyett például ma sem tudunk jobbat, mint cölöplakó ősapáink.

1926-ban már, nem születtek izmusok, csak könyvek.

De köztük egy remekmű: Móricz Zsigmond: „Kivilágos kivirradtig”-ja. Talán legszebb könyve az írónak. Evésről-ivásról, anekdotázásról van csak szó benne, karácsony-éjjeli mulatozásról a régi Magyarországon, s mégis: az egymás mellé rakódó gondtalan anekdoták között ott-érezni állandóan a költő némán remegő, meleg szívét. (Melegség dolgában egyedül a „Légy jó mindhalálig” vetekszik ezzel a könyvvel Móricz művei közt.) Mert a víg kompánia mulatozásának látszólag igénytelen keretében, Móricz a magyar sors ezer szorongató kérdését tudja felidézni —s a falusi idillként induló elbeszélésre egy közelgő monumentális katasztrófa veti rá fekete árnyékát, egy ország katasztrófája. Főleg két probléma megrajzolásában mutatkozik emberi és művészi szempontból egyaránt érettnek: amit a zsidó és a magyar fajta idegenségének áthidalhatatlanságáról, általában a két fajta egymáshoz való viszonyáról s amit a magyar nép — az öreg Szücs bácsiban képviselt — géniuszáról mond, az amott oly elfogulatlanul őszinte, emitt oly mély és meghatóan szép, hogy alig van párja az egész magyar irodalomban. A regénynek Magyarországon jóformán semmi visszhangja nem volt.

Nagyon finom munka Kosztolányi Dezső „Édes Anná”-ja is: egy buta, szinte öntudatlan kis cseléd története, aki gazdái szeretetlensége miatt úgyszólván beletéved a gyilkosságba. Ez a regény az impasszibilitás netovábbja: Kosztolányi nem könnyíti meg a feladatát,rossz írók módján, azzal, hogy megvastagítaná az urak bűneit és Anna mártíriumát. Végtelenül diszkrét jellemzési mód az övé, alig észrevehető súlyokkal dolgozik. Jellemző erre, hogy egy úrinő, kivel elolvastattam a könyvet, észre sem vette Édes Anna gazdáinak bűnösségét és a cselédet rosszaságán kezdett sopánkodni. Diszkrét jellemzési mód ez, de korántsem vague: ellenkezőleg a lehető legélesebb rajzú. Sohsem éri be holmi lírai általánosságokkal. Édes Anna köré nem sző hamis glóriát. Mily szép például, hogy a kis cseléd otromba paraszt-humorral évődik, mikor az úrfi elveszi a szüzességét. „Esküszöm”, — mondja az úrfi. — „Ez bűn, úrfi”, — leckézteti a leány. — „Miért volna bűn?” „Megesküdni minden vöröshagymáért.” S a csodálatos tárgyilagosság mögött mégis diszkrét meleg érzik néhol: a különös és meghitt tárgyaké, amelyek úgy élnek itt, mint Kosztolányi régi verseiben és a költő keresztény állásfoglalásáé, hogy a társadalmi ellentétek nem oldhatók meg intézmények útján, hanem csak úgy, hogy lélekben asztalunk mellé ültetjük a cselédeket.

Kassák Lajos önéletrajza, az „Egy ember élete” nem jelent meg ugyan még könyvalakban, csak a „Nyugat” oldalain, mégis meg kell itt emlékezni róla, mert az 1926. év ajándéka és eseménye volt. Maga Kassák ugyan nem tartja igazi művészi alkotásnak, mert ez a műve készen-kapott tényeket másol. De Kassáknak nincs igaza. Ilyen áradó gazdagsággal visszaidézni a múltat, annak minden színét, szagát, szavát s abban ilyen ösztönös biztossággal rátapintani a jellemzőre, a lényegesre: az bizony művészet. Rendkívül izgalmas és megkapó látvány, ahogy Kassák küszködve és csodálkozva napról napra tanulja és felfedezi az életet. Ami ezenkívül különösen vonzóvá teszi ezt az önéletrajzot, az alighanem a költő figurájának szépsége. Kassák ugyan ritka őszinteséggel feltárja a gyengeségeit, de hiába: ez a kemény és tiszta figura mégis rendkívül szimpatikus marad. S a kemény és tiszta erkölcsi levegő az, ami Kassák önéletrajzát egyszersmind a legkívánatosabb szocialista olvasmányok egyikévé teszi.

Zsolt Béla „Házassággal végződik” című regénye: a kegyetlen, szinte virtuskodóan kaján őszinteségű lelki leleplezések regénye. Alig van olyan lapja a könyvnek, amelyben egy-két frappánsul igaz és új világítású szót ne találnánk. A történések kerete az utolsó évtized társadalmi-politikai élete, igazi magva azonban egy sok neuraszténiával teli, keserű szerelmi történet, amelyet Zsolt a lelki fordulatok meglepően gazdag leleményével és az elbeszélő stílusnak valami siető és a dokumentumok bőségét mintegy e sietés miatt ki-nem-aknázó, de annál erősebben sejttető módján jelenít meg.

Nagy Lajos regénye, „A vadember”, bár expozíciója elnagyolt és befejezése is gyengébb, főalakja miatt igen erős benyomást tesz. Ez a főalak új figura és él. Orosz regényekben találni ilyen embereket, akik a társadalom szosaival nem törődve követik civilizálhatatlan ösztöneiket. Nagy Lajos talán a polgári világban sínylődő szocialista férfi sorsát akarta bemutatni regényében, de a „vadember” nem fér el a szociálista elmélet korlátai közt, — s ép ez a megragadó benne: az anarchikus, gátat-nem-ismerő tigris ős-ereje. Ez a vadember nem mondható egyszerűen jó embernek, de látni szép őt: az ereje teszi széppé. Úgy szép, mint egy vadállat. Az iróhoz láthatólag közel áll, de Nagy Lajos mégsem ideálizálja őt: bevallja minden hibáját, a brutális vadságát, önzését, ravasz ingyenélő voltát. A vadember ezzel az érdekes és bonyolult elevenségével válik feledhetetlenné.

Elgondolásban alighanem Földi Mihály „A Halasi-Hirsch-fiú”-ja az esztendő legnagyobb szabású regénye. Alapvető világnézeti probléma körül felépített mű ez, amely sok alakot mozgató ágas-bogas és érdekes mesében a zsidókérdés minden társadalmi és lelki mozzanatát is meg akarja érzékíteni. Az ilyen világnézet körül épülő művek sikerének azonban van egy alapfeltétele: a regény problémáját átélő hősről el kell tudni hitetniök, hogy ez a világnézeti kérdés valóban oly halálosan fontos nekik. Földinek ez, sajnos, nem sikerült eléggé: főhőse kissé valószínűtlenné olvad a „metafizikai problémák” levében.

De felvonultak ebben az esztendőben a fiatalok epikusai is. Közülök a termékeny Kodolányi János és Gergely Sándor a társadalmi kérdések iránt érdeklődik. Amaz a paraszt, az ormánsági paraszt állati kapzsiságát és aljasságát rajzolja regényeiben (legújabb könyve a „Kántor József megdicsőülése”) igen nagy erővel, pontossággal és plaszticitással, de szeretetlen ridegséggel, sőt csaknem pamflet-író gyülölettel, emez „Achrem Fickó csodálatos élete” című regényében a zsebmetszőket dicsőíti és teszi meg az eljövendő proletár-forradalom reményeivé, sajnos, akaratlanul inkább ellenérveket szolgáltatva álláspontjához. Molnár Ákost és Komor Andrást a lelki élet érdekli jobban: amaz „Gyereknek lenni” című novellás kötetében úgyszólván kitakarja a hősei tudatalattiságát, szörnyű félelmeit, sóvárgó csodavárását, örökösen működő éberálmait, felvonagló asszociációik bő, meleg és piros véráradását, emez pedig, (aki „Állomás” című érdekes és megható versesfüzetében a humornak, mondhatnám a chaplinizmusnak egyetlen lírai pendantját teremtette meg nálunk) „Jane és Jonny” című regényében csinál hasonlót: megmutatja, kicsit már laboratóriumi, túlságos tisztasággal, hogy azok az apró képzetbuborékok döntik el az életünket, amelyeket rendesen észre sem szoktunk venni.

Hiányos volna ez a kép, ha Erdős Renée „Báró Herzfeld Clarissz”-áról is meg nem emlékeznénk. E regényben minden fontosabb szereplőnek megismerjük a nemi képességeit és sajátságait. De a költőnő a hősök nemi aktusai közben állandóan az égre néz. Herzfeld Crarissz minden egyes aktus előtt és után vallásfilozófiai fejtegetésekbe bocsátkozik. S Erdős Renée, miután 400 oldalon keresztül a legmesszebbmenő módon kielégítette olvasói nemi fantáziáját legvégül elítéli a szexuális kicsapongást. Lehet, hogy könyvével erkölcsnemesítő hatásokra pályázik. Bizonyára ennek is tulajdonítható, hogy a „Báró Herzfeld Clarissz” majdnem olyan példányszámban jelent meg egymaga, mint a felsorolt könyvek együttvéve...

A lira persze kevesebb visszhangot keltett, mint a regények. Az előttünk járt nemzedékből a gazdag másodvirágzású Gellért Oszkár keltett nagy figyelmet „Velem vagytok” című verseskönyvével. Gellért kezdettől fogva tiszta karakterü hangja ma még tisztább, mint azelőtt: férfias és gyengéd, emelkedett és józan, vakmerően meztelen és áhítatosan szemérmes. Több tehetséges fiatal költő is jelentkezett: a folyton mintegy megafonon át kiáltozó Bányai Kornél (Örök arc), akit mintha egy irodalomtörténész úgy talált volna ki, hogy összerakta a háború-utáni „kozmikus” költők tipikus vonásait, de akinek egyhangú nyelvében kétségtelenül igen sok az erő, a szimpatikus Sárközi György, akinek „Angyalok harca” című kötetét kissé drámaiatlanná sápasztja ugyan, hogy harcra nem igen kerül sor benne, a jóság elegáns karcsú angyala oly könnyen legyőzte nála a gonoszság angyalát, de aki mégis minden sorában költő, mert a szeme állandóan színes és boldog látásokban fürdik, Fenyő László („Elveszett évek”), akinek a képek barokk terhétől szinte roskadó verseiben őszinte vergődést látni egy emelkedett élet felé és a forrongó Szabó Lőrinc (A Sátán műremekei), aki évekkel ezelőtt végtelen űpantheista verseket írt, verseket, amelyek mindent megmondóan világosaknak látszottak, de éreztük, oly mélyek, hogy mégsem vagyunk képesek a fenekükre látni: az utóbbi időben az elégületlenség és nyugtalanság állandó magas tartásába helyezkedett. Azt hiszem, ez az érdekes és tehetséges ember azért nem képes még mindig megtalálni magát, mert folyton merev konstrukciókat ír elő magának, ahelyett, hogy egyszerűen az ösztöne szabad kanyargását követné.

Kassák Lajos „Tisztaság könyve” címen antológia-szerű gyűjteményt állított össze utolsó esztendei leglényegesebb tanulmányaiból és legszebb versiből. Kassák most konstruktivistának mondja magát. Büszke rá, hogy a technikai vívmányok korában él, a csúcsra-érkezettség jegyével néz a múltra s a legszimplább hasznosság mértékével elkormányozhatónak tartja az egész életet. A konstruktivizmus, úgy látszik, a „sofőrtípus” művészete. Annál meglepőbb aztán, hogy a tapasztalati valósághoz ragaszkodó, józan hasznosságot hirdető, élesen látó, egyszerű összetételű Kassák verseinek olvastakor mégis szédülést érzünk: mintha nyomasztó irreális dolgok közt volnánk, egy elvarázsolt kastélyban, amelynek földjén nem bírunk megállni. A konstruktivizmus tehát a gyakorlatban megtagadja önmagát: nem vállalja a maga-hirdette szabályos egyszerűséget, szükségét érzi a fantasztikumnak. De Kassák igazában nem lát tapasztalat-fölötti dolgokat. Hát gyárt magának. Alighanem ezért hatnak oly kínosaknak néha e kitűnő művész csinált bizarrságai. A konstruktivista költőnek sem volna szabad tovább nyújtóznia, mint ameddig a takarója ér. A takarója csak a hasznosságig és az átlagtapasztalásig´ ér: miért merészkedik hát ki az irreálitásba?

Akiknek a könyveit pedig nem olvastam vagy akikről megfeledkeztem: bocsássanak meg.



Prognózis

Az 1927. esztendő, ha anyagi bajok el nem verik a reménységeinket, úgy látszik, elevenebb életű lesz, mint az elődje volt. Jó könyvekben nem volt hiány 1926-ban sem, csak a jó könyvek visszhangja, problémák, gondolatok hiányoztak. A felmozgolódó fiatalság folyóiratainak sikerülni fog talán megindítani Magyarországon az irodalmi élet drámáját.

A harc nagyjából három erőcsoport között fog végbemenni. A formalisztikus, a szociális és a metafizikai érdeklődésű erőcsoportok között. Azok között, akik formai reformoktól, vagy a társadalmi és mai emberhez, vagy pedig a társadalom-fölötti örök emberhez szólástól várják a művészet új nagy kivirulását. Ezekre a harcokra s e harcok fiatalságára gondolok ma, szerény reménykedéssel és lankadt bizodalommal.

(Forrás: Korunk, 1927. febr.)