Chiovini: Halászok
Mit látsz?
Duzzadó vitorlákat,
A felhők közt a friss hold arca
Éled.
S azt gondolod:
Az élet ez,
A költészettel teli
Élet.
Odafent
Már szikráznak a csillagok,
Az ég
Akár a gyöngyház, úgy ragyog.
A part felől
Langyos szél birizgálja
A hűs habot.
Ej-haj! Szabad halászok!
De jó tinéktek!
Persze, hogy rólatok szól
A vers, az ének.
Az árbocon
Ott leng a szép fehér vitorla –
Hát hogyne kapna kedvet itt a költő
A dalra!
Csak annyit sóhajtasz. a tenger!
És hozzá, azt, hogy: végtelen!
S a könnyű kép oly játszva leng fel,
kenj kéket is rá, hadd legyen
Festőibb, vonzóbb – s ím a nyers
Valóból földalol a vers.
De hol maradt a farkasfogú szél,
Mely télidőn húsunkba tép?
S a fagyos cseppek, melyek úgy kopognak
A bőrünkön,
Mint a sörét?
Mert ázottan és dideregve,
csak így lát bennünket a ház.
Repedt ladikban
Támolyog
Az éjszakában
A halász.
És két hal csillog a kredencben,
Ennyije van csak,
Semmi más.
Ha maga Krisztus szállna le,
Két rossz hallal
Mit kezdene?
A szemünk ég a fájdalomtól,
S a mellünk mélyén
A düh
Tombol.
Ritkul az ócska nádtető,
Lassan szivárog rajta át
A híg eső
Elalszol és míg álmodol, szegény,
Valahol messze-messze fellobog
Valami halk remény…
Haj!
Csúf az élet, megaláz!
Teng-leng kínlódva a halász! –
Nincs, senki sincs megmondhatója…
Hogy is lehetne
verset írni
róla!...
(Ford.: Kardos László)
(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai –
Szépirodalmi Könyvkiadó 1953., 370-371. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése