A népi írók mozgalmának
kimagasló képviselője. A Pest megyei Telkiben született, de gyermekkora
élményei Baranya megyéhez, kivált az Ormánsághoz fűzik; Julianus barát is
Zengővárkonyból indul majd világot behálózó útjaira. Kamaszéveiben egyszerre
ragadja meg a táj és a népélet – apja erdész -, a népi nyelv varázslata és az a
megdöbbentő élmény, hogy a nagybirtok szorításában élő magyar parasztság
rohamosan elveszíti életerejét, erkölcsében és lélekszámában apad: egykézik,
átengedi az egykor virágzó falusi gazdaságot és kultúrát a többségükben sváb
betelepülőknek. Beteg lába és szüleinek házassági válsága a fiatal Kodolányi
otthoni életét is megkeseríti. Szakít családjával és osztályával, a húszas
években nyomorúságos körülmények között induló írónemzedék sorsosa lesz.
Korai avantgárd
verseskötetek után talál rá jellegzetese műfajára és hangjára. Naturalista sötéten
látással és expresszív hevületű tiltakozással elbeszélésekben fejezi ki önmagát
A Nyugatban 1922-ben megjelenő Sötétség Móricz Zsigmond figyelmét is fölkelti
iránta; ezt egyre-másra követik szuggesztív elbeszélései és regényei a pusztuló
Ormánságról (Szép Zsuzska, Böbék Samu
búcsúja), valamint a polgári család
felbomlásáról, menthetetlen széthullásáról (Szakadékok,
1929). Publicisztikáját alapos regionális
tényismeret és érzékeny szociális lelkiismeretesség tünteti ki. Kapcsolatban
áll az ellenzéki fiatalok legtöbb irányzatával és orgánumával. Világnézete a
freudizmussal elegyedő marxizmus sajátos változata; a népi és a szociális
eszmék utóbb vallásos gondolkodással egészülnek ki, és a megmerevedő
munkásmozgalomtól távolodva, Bajcsy-Zsilinszky Endre és a népi írók táborában
talál szövetségeseket.
A harmincas években
Kodolányi lázadó indulatai részben csillapulnak, részben egy más, nagy hatású
műfajában, a drámában folytatódnak. A Földindulás
(1939) és a Végrendelet
(1939) például a művészi hatáson kívül
fölrázó, tudatformáló szerepet is betöltött az évtized végén. Regényíróként új
témákat hódított meg, költői szépségű idillikus regényt írt gyermekkori
emlékeiből (Feketevíz, 1935) és nagyszabású történelmi trilógiát a tatárjárás
korából: A vas fiai-t, a Boldog Margit-ot és a Julianus barát-ot (1936 és 1939 között).
A világháború
veszélyének előérzete félreérthetetlen aktuális politikai hangsúlyt adott
ezeknek a műveknek. A létében fenyegetett kis nemzet problémája erőteljes
korkritikával és példakereséssel fonódott össze. A 13. századi Magyarország
részint a belső anarchia, a nemzeti szűklátókörűség, a fenyegető előjelek föl
nem ismerésének előképeként hatott, másfelől azonban egy nagy magyar keresztény
megújhodás lehetőségét és szükségességét sugározta, olyan emelkedett
szellemekkel a középpontban, mint IV. Béla s kivált Julianus barát meg a később
szentté avatott Margit királylány. Azt is érzékelteti Kodolányi látomása, hogy
a legmagasabb körök újjászületése, belső megreformálódása csak népi és nemzeti alapokon
épülhet föl. A trilógia, akárcsak az egyik ihletőjeként számon tartott Móricz Erdély-e, egyetemes emberi távlatba állítja a
történelmi pillanatot, a fölidézett korszakot.
Nemzedékek harca és e
harc békévé oldódása, kulturális szférák összeütközése és egységesülése, a
korszakváltás gyötrelme és felemelő szépsége – mindez az idő mítoszi
mélységeibe alábocsátkozó modern ember Thomas Mann-i problematikájával is
érintkezik. Kodolányi a Mann-féle „időkulisszákat” emlegetve magyarázza művének
egykor némi tudálékosságával bírált archaizáló nyelvi stílusát is. A kor, a
jellemek, a szokások, a mentalitások hűséges reprodukálásán kívül a nyelvi
szférában is érzékeltetni akarta, hogy régebben játszódott történet művészi
megelevenítéséről, mitikus parafrázisról van szó.
Néhány évvel a Julianus
barát megírása után Kodolányi egy újságcikkben párhuzamot von regényhőse és a
vele lélekben rokon Kőrösi Csoma Sándor sorsa között. Az álmok csodálatos
ágáról és realitásáról értekezik, bár Kőrösi Csoma tévesen Tibetben kereste a
magyarság őshazáját. De az írót nem a szó szerinti tárgyi hitelesség érdekli,
hanem a nagy magyar múlt újraálmodóinak mentalitásbeli hasonlósága, gyakorlatba
áttett idealizmusa. Julianus és Kőrösi Csoma a régebbi nagy magyar epikusok
közül leginkább Jókait ihlette meg. Kodolányi modern szellemben megújított
romantikája, a „credo, quia absurdum” (hiszem, mert képtelenség) gondolata
jegyében biztat arra, hogy „ne vesszünk el a racionalizmusba fulladt, pusztuló
Európával együtt, de adhassunk neki valamit, amit más nem adhat, csak Julianus
fráter és Kőrösi Csoma Sándor népe”.
Az 1940-es években
Kodolányi az összegezés és a megújulás kettős törekvése jegyében alakítja
pályáját. Önéletrajzot ír, egybegyűjti baranyai tematikájú cikkeit és a tőlük
elszakíthatatlan drámákat, útirajzokban propagálja az általa akkor eszményinek
látott finn „modellt”. Több kötetre tervezett honfoglalás kori regényciklusba
kezd, részben menekülésül a saját kora pokoli Bábel-tornyának látomása elől.
(Két nagyobb rész készül el belőle, az Istenek kapcsán a java bírálók a magyar epika archaikus, homéroszi
lehetőségének föltámasztási kísérletét méltatják.) Érdeklődése azonban egyre
inkább a mezopotámiai és a zsidó mítosz felé vonzza Kodolányit; előbb az
európai misztikát tanulmányozza, majd annak ősi keleti előzményeit,
kapcsolatban Várkonyi Nándor, Vatai László, Hamvas Béla és más kortársak
inspirációjával. Elfordul a sztálinista kommunizmustól, még határozottabban
leszámol a nácizmussal és a fasizmussal, megvetése átterjed a természettudományokra
alapozott technikai civilizációra, a materializmusra, amely Kodolányi szerint
válságba, önpusztító háborúkba vezette az emberiséget. Gondolkodása misztikus
és spiritualista jellegűvé válik, és a részleges és látszólagos elszigetelődést
csak erősíti, hogy méltatlan vádak miatt – amelyekért csak a posztumusz
Kossuth-díj nyújt felemás értékű kései elégtételt -, kiszorul a nyilvános
irodalmi életből.
A magányos meditáció
éveiben, jórészt balatonakarattyai belső emigrációban, a testi betegség és a
lelki-szellemi helytállás hősies korszakában tetőzi be életművét lenyűgöző
mitikus-biblikus nagyregény-ciklusában: Vízöntő
(1948), későbbi címén Vízözön, Új ég, új föld (1958), Én vagyok (1972), Az égő csipkebokor (1957) és
semmivel sem kevésbé jelentős társadalmi regényekben: Boldog békeidők (1956), Vízválasztó (1960). Ezek többnyire hosszú évekkel a megírásuk, netán
többszöri javításuk után jelentek meg.
Kodolányi 1955-ben tért
vissza az irodalmi életbe, művei ma már folyamatos életműkiadása és a színpad,
a film, a televízió, a rádió révén eljutnak mindazokhoz, akiknek üzenetét
szánta.
JULIANUS BARÁT
Valamikor
a 12-13. század találkozásakor kezdődik a regény cselekménye. Három fiúpajtás
múlatja az időt a nyári verőfényben egy bokor alatt, a Zengő hegy tövében,
Baranya déli részén, nem nagyon messze a mai Pécs városától. Mesék, pletykák
közepette Fehérlófia történetére terelődik a szó, az ősi múltra és a
keresztények szerint táltossággal gyanúsítható Majs apóra. Egyedül Farkas
erdőőr fia, Györk (a későbbi Julianus) ébred rá, hogy kapcsolat van a
mitologikus-mesei történet és Majs apó titokzatos tudása között. Éles elmére
valló kérdések támadnak föl benne: hol lehet a magyarok ősi hazája, miért
tiltják el a keresztény műveltségben nevelt gyerekeket a hagyományokat őrző,
táltos hírébe kevert öregektől, miért száll szembe vele magával is az apja és
gyermektársasága? Otthoni bonyodalmak is szaporítják a gondjait. Alig emlékszik
a családból elüldözött édesanyjára, apja és második anyja alig talál vele
hangot. Ezért is viszik el a klastromba, ahol latin nyelvre fogják, és más
tudományokra tanítják. Gyermekszerelme, a kis Cseperke szakít vele, le kell
számolnia a család, a házasság, a gyermeknevelés idilli tervével. Barátnak
megy, pap lesz belőle. Lemondásáért a kiválasztottság érzése kárpótolja, hiszen
Majs apó is, Bernát perjel is megjósolja, hogy nem közönséges sors, fényes jövő
vár reá.
„Az
álom elmondja a titkokat, amelyeket Isten nem nyilvánít ki egyenesen és
értetően.” Freudikus álmában Györk-Julianus édes és fájdalmas, titokzatos
asszonyi éneket hall, mint valami ringató, lágy hívogatást: anélkül, hogy
pontosan tudná, mit jelent, ez lesz hivatásának emblémája, élettervének foglalta.
Míg a kolostor és tanulmányai napi gondjaival-bajaival ismerkedik, egy tudós
lelkiatyja ismét emlékezetébe idézi Magna Hungariát, „hol tőlünk elszakadott
magyarok élnek nagy erőben s hatalomban, mint valamikor eleink éltek vala, s
várják Isten igéjének eljövetelét s a Jó Hír meghirdetését”. Ettől kezdve
földrajzi és történelmi valósággá válnak benne a régmúlt dolgok. Küldetése
meggyőződéssé szilárdul, tanulmányait Fehérváron folytatja. Georgius barát
kíséri oda, egy élveteg, nagyevő, németbarát fráter, aki semmibe veszi Julianus
terveit, és megvetően szól a pogányság fertőjében fetrengő, megkereszteletlen
magyarokról. Julianus kiábrándul a kicsapongásra is hajlamos Georgiusból, s
amikor Filetlen Pál és rablóbandája megtámadja őket, inkább a zsiványokkal
tart, akik nemcsak besenyő nyelvre tanítják, hanem arra az erkölcsi kötelességre
is, hogy a szegényekkel tartson, az alullévőkkel. Megismeri az abaligeti
cseppkőbarlang félelmetes csodáit, megrendül a mohácsi-szigeti busójárás
élményétől, ahol szemtől szemben véli látni az ördögöket, „a Pokol hatalmát”. A
rablók rejtekhelyét hovatovább fölszámolja az egyházzal szövetkező világi
hatalom, Julianus egy vele rokonszenvező ravasz paraszt segítségével megszökik.
A
fehérvári kolostorban tudós szerzetesek tanítják. A legnagyobb hatással Ottó
fráter van rá. Őt is érdekli Keleten maradt elődeink sorsa, expedíciót készül
szervezni fölkeresésükre, keleti nyelvekre tanítja Julianust. Fehérvár más
fontos emberi tapasztalatokkal – köztük kísértésekkel – is megismerteti
hősünket. Alaposabban megismeri Georgius atyát, aki jellemhibák miatti kudarcaiért
és vélt mellőzöttségéért a németellenes közhangulatot hibáztatja (még elevenen
él a kortársakban a merániai Gertrudis megölésének emléke). A kamaszodó fiú
életében megjelennek a testi vágyak, már-már szökni készül a klastromi fegyelem
szorításából, amikor egyik társuk intő példája számára szerencsés pillanatban
ráébreszti, hogy milyen kínokkal, lelkiismeret-furdalásokkal járhat a test
esendősége. Szilárdan eltökéli, hogy életét nagy tervének, a Gestában
megörökített magyarok fölkutatásának és megtérítésének szenteli.
Eljut
Bolognába (Bononia), a világhírű egyetemre. Gyarapodik tudásban és
életismeretben, szemtanúja lesz az egyházat gyökeresen megújító nagy szellemi
mozgalmaknak, Ferenc és Domonkos atya életének, példájának. Társaival a szent
szegénység eszméjében fedezik föl a szentséget a világ számára; egyaránt vonzza
őket a franciskánusok gyermeteg vidámsága, anyagiakat megvető derűje, szelíd
alázata és a másik irány, a Domonkos-féle rend „komoly tudománya, egyházatyák
és doctorok bölcsességén táplálkozó, az értelmet érvekkel is megragadó
igehirdetése”. Julianus megismeri a Föld gömbölyűségéről szóló tanítást, hall a
tatárjárást megjósoló horoszkopikus jövendölésekről. Éppen e külpolitikai
veszélyek miatt döntenek úgy, hogy Domonkos társaihoz csatlakoznak, mert
„Magyarországon inkább kell az erő, mint a poézis”. Hazatérnek Itáliából, hogy
kolostorokat alapítsanak, térítsenek a kunok közt, hogy megtámogassák az egyház
düledező épületét, és fölkészítsék honfitársaikat a mongolok támadására.
Így
is történik, elbúcsúznak Fehérvártól, építkeznek, prédikálnak, tanulnak és
tanítanak. Julianus elérkezettnek látja az időt, hogy a királyt és az érseket
beavassa Magna Hungariával kapcsolatos terveibe, és segítséget kérjen
megvalósításukhoz. Az öregedő és rossz tanácsra hallgató II. Endre elhárítja a
javaslatot, Havaselvére, a kunok közé küldi téríteni a domonkos szerzeteseket.
Amikor a kunok közül évek múltán hazatér, megadatik Julianusnak, hogy utoljára
találkozzék a haldokló Ottó fráterral, aki megjárta tervezett útjuk nagy
részét, beszélt a keleti magyarok leszármazottaival, és Julianust a küldetés
folytatására biztatja. Az ifjabb király, IV. Béla felkarolja a tervet, pénzzel
és kísérettel látja el a Julianus vezette expedíciót. Lóháton teszik meg az
utat Bizáncig (Konstantinapolis), majd hajóval igyekeznek Metrika elé. Egy
görög kereskedő rútul becsapja őket, és elveszi a málhájukat, de amúgy is
idegenkedve, riadtan kapkodják a fejüket a harsány keleti kereskedővilágban,
meg a pogányságot és a kereszténységet eklektikusan vegyítő vallási és
kulturális közegben. Csodának érzik, hogy a fejedelemasszony kisegíti őket
szorultságukból, s pénzt meg ajánlóleveleket kapnak, hogy Alániába induljanak.
Egy
újabb rablás után már nem is igyekeznek pénzt vagy áru szerezni, az Etil
folyóhoz egy kereszt jelképes védelme alatt érkeznek meg. De ló nélkül nem
tudnak továbbjutni, hónapokig vesztegelnek Targikánban. Keserűség,
kicsinyhitűség is elfogja őket, kínlódnak a honvágytól. Kanalat faragnak, azt
cserélik élelemre, öccsüknek fogadnak egy elhagyott gyereket, aki lopott hússal
enyhít nyomorúságukon. Hiába talál Julianus valamennyi aranyat, továbbutazni
nem tudnak. Még rabszolgának sem vesznek meg közülük senkit, hogy a többiek
folytathassák az utat. Nincs mást tenni, Julianus kettéosztja a kis csapatot,
kettőt hazaküld hírvivőnek, ő maga Gerhardus fráterrel megkísérli a
lehetetlent. Átkelnek az Etilen, átküzdik magukat a végtelen sztyeppen és a
sivatagon. Az éhségtől és a fáradtságtól lázálmokat látnak, az egyre betegebb
és gyöngébb Gerhardust végül már félholtként hurcolja magával Julianus. Bunda
városban ugyan segítséghez jutnak, és elérhető közelségbe kerülnek Magna
Hungarihához, de Gerhardus nem tarthat tovább társával, megrendítő életgyónás
után meghal. Pedig akkor Julianus már találkozott egy „madzsarral”, s azt
tervezte, hogy együtt vágnak neki az utolsó szakasznak.
Egy
mohamedán mollah (gazdag tudós, pap) és családja kíséretében tart Julianus
barát Magna Hungaria felé. Megalázzák, vallási sértéseket, méltatlan bánásmódot
kell elviselnie, és a Gerhardus halálával rászakadt reménytelen magányt.
Senkihez sem szólhat anyanyelvén. Szívósan kutatja elszakadt honfitársait,
mígnem rájuk talál: egy szeráj környékén fölismeri anyanyelve szavait. Az itt
lakók között hazájára lel, s nemcsak a nyelvben, hanem a szokásokban, a népi
kultúra azonosságaiban is. Vendéglátói tudnak a hagyományról, hogy őseik
valamikor a messzi Nyugatra távoztak. Újra látja a gyermekkorában megálmodott
magyar asszonyt (a szimbolikus és a valóságos anyát), találkozik az otthon
beléivódott táj képeivel, ráismer, mint Bartók és Kodály, a magyar népdal ősi
változataira. „Megnyugodva, megtisztulva s könnyű boldogságban lebegve” mond
hálát Istennek, hogy annyi áldozat, veszteség után megmutatta élete és küzdelme
sikerét.
CSŰRÖS
MIKLÓS
Forrás: 66 híres magyar regény 378-383 old. – Móra Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése