Ambrus Zoltán (1861-1932): Midás király

A századforduló magyar polgári irodalmának kiemelkedő egyénisége. Székely származású apja, aki a 48-as szabadságharcban honvédként harcolt, vasúti tisztviselő volt. A család 1871-ben Debrecenből került Pestre, Ambrus itt folytatta középiskolai és jogi tanulmányait, majd tisztviselő lett a Földhitelintézetben. Újságcikkeit, kritikáit joghallgató korától szívesen közölték a fővárosi lapok. elsőként Arany László figyelt föl írásaira, ő egyengette útját az irodalomban.

1885-ben – mint nemzedékének minden tagja, aki tehette – Párizsba ment, hivatalosan mint laptudósító, de sokkal többet jelentett számára, hogy a Collége de France-ban és a Sorbonne-on irodalmi tanulmányokat folytathatott, a francia színjátszást és a modern művészetet tanulmányozhatta. (Nem véletlen, ha a Midás király hősnője, Galanthay Masa élete egyik fontos pillanatában Baudelaire-t idézi kedvenc költőjeként, s a „tristesse étrange”-ra, a „különös busongás”-ra hivatkozik.) Bejáratos volt a párizsi magyar festők szegényes-regényes műtermeibe, ahol Munkácsy és Paál László, a kélt „nagy” művész mellett a „kisebbek”: Karlovszky, Koroknai, Somsich, ifjúkori festő barátai éltek és dolgoztak. Az ő személyiségüknek, művészsorsuknak nyoma mindenütt jelen van a Midás királyban, a párizsi mesternél tanult s Párizsban komoly művészi sikereket elért Bíró Jenőnek történetében.

Írói pályája kezdetén ezzel az első regényével  Ambrus nem titkoltan a modern regény magyar változatát akarta megteremteni. Évekig érlelte a témát, íróbarátainak részleteket mesélt belőle, s mindent belegyúrt az eszményi mű lassan-lassan kibontakozó masszájába: érzést, világszemléletet, élet- és olvasmányélményeit. Az első változat a Magyar Hírlapban jelent meg 1891-92-ben száznegyvennégy (!) folytatásban. A kor divatos tárcaregényeivel ellentétben egyre többfelé ágazott, egyre több témával, kor- és környezetrajzzal bővült, míg végül a kiadó maga erőltette mielőbbi befejezését Könyv alakban tizenöt évvel később, 1906-ban jelent meg; szövegén a szerző alig változtatott, csak a belső fejezetek figyelemfelkeltő címét hagyta el, s végére illesztette a főhős naplóját, nem annyira a cselekményt, mint inkább a magyar művész lélektanát kiegészítendő.

Az első két rész szerkezete, történése, atmoszférája egységes; a századvégi Pest életét és kisembereit ábrázolja, egy bérkaszárnya lakóit, akiknek sorsa egyformán szürke és eseménytelen, akikkel soha nem történik semmi rendkívüli. Az új, realista regényírás arcképvázlatai ezek a fejezetek, amelyekben néhol már a pesti „fekete” humor is megszólal, miközben a csípős hang mögött az olvasó mindvégig érezheti az író együttérzését, szánalmát és emberszeretetét e sok kis hajótörött világában. Ebben a környezetben bomlik ki a festőművész-rajztanár Bíró Jenő és a lenyűgöző szépség dzsentrilány szerelme (akinek az éhezés és a fagyoskodás határain járó cifra nyomorúságát senki sem sejtheti a ház lakói közül). Egymásra találásuk és házasságuk története is afféle keserédes idill, amelyben a szegénység és a szerelem ikercsillagát kezdettől befelhőzi a törékeny leány korai halálának megsejtése.

A regény súlyosabb mondanivalóját a második házasság története hordozza: a művész főhős harca a Gazdagság, a Pénz csábításával. Az arany átkos hatalmát példázza a címben szereplő Midás király is, akinek kezében a monda szerint minden arannyá vált. A műben még a Sátán is szerephez jut – évtizedekkel megelőzve a Thomas Mann Doktor Faustus-ában megjelenő Kísértőt. Ennek a résznek a tanulsága azonban halványabb és vitatható. A romantika (sőt: a szentimentalizmus) cselekményfordulatait és ízlésvilágát idéző levél- és naplórészletek, belső monológok, miniesszék nem adnak igazán hiteles képet a „becsületes művész vagy boldog polgár” erkölcsi szétszakítottságáról. Annál inkább szétzilálják a tervezett „nagyregény” kompozícióját, s a változó mélységű gondolatok nem kárpótolják a mai olvasót. De a mű minden egyenetlensége, a be nem váltott nagy tervek ellenére valóban „határkő az egész századvégi próza fejlődésében”.

További művei közül a Solus eris (1901) regényének latin címe a feloldhatatlan művészmagányt már-már metafizikai törvényszerűségként mondja ki. A Giroflé és Girofla (1901) a dzsentriéletbe ad bepillantást. Művészetének igazi területe a novellaírás: több darabja irodalmunknak mindenkori értéke marad (Téli sport; A fületlen ember). Elbeszélésköteteiben és tollrajzaiban megtaláljuk a századforduló magyar társadalmának minden jellegzetes alakját: újgazdagokat és kis pénzű, kis horizontú hivatalnokokat (Budapesti mesék, 1908; Berzsenyi báró és családja, 1902), hozományvadász dzsentriket és hirtelen meggazdagodott parvenüket (Nagyvárosi képek, 1913; Régi és új világ, 1913).

1900-ban az Új Magyar Szemlét szerkeszti, a Nyugat egyik előfutárát. Később a Nyugat köre is magához tartozónak érezte, szívesen adott helyet írásainak. Irodalmi munkássága elismeréseként 1911-ben az MTA levelező tagjának választották. A Nemzeti Színháznak hosszú éveken át dramaturgja, majd 1916-tól 1922-ig igazgatója volt. Választékos ízlése a műsorválasztás színvonalának biztosítékát jelentette. Élete utolsó évtizedében fokozatosan visszavonult az irodalmi élettől, olvasóközönsége is meggyérült. Életében egyszer jelent meg nagyobb válogatás írásaiból (A. Z. Munkái. I-XIV. k., 1906-1913), jó részük azonban a századvégi lapokban elszórva várja az újrakiadást.

MIDÁS KIRÁLY

Egy pesti bérház lakóit ritka esemény tartja lázban: az első emeletet bérlő Polgári Körben bált rendeznek. A készülődés száz apró izgalom forrása: tarka zászlók lengenek az ablakokban, bútorokat tologatnak a leendő ruhatárban, a táncteremben díszeket aggatnak. Öregasszonyok az udvari ablakokból, cselédlányok a konyhából lesik: kik jönnek-mennek? Mit hoznak? S várják: ugyan miféle elegáns, vidám, ismeretlen népség érkezik majd a fényesnek ígérkező mulatságra. A folyosókon, a lépcsőházban gyerekek rohangásznak. Mindenütt láb alatt vannak; az őket pásztoroló tizennégy éves fruska, Terka minden erélyességét összeszedi, hogy e különleges napon is kordában tudja tartani a nyüzsgő siserehadat. Terka apja, az özvegy vasúti ellenőr csak negyednaponként van otthon. Az ő gondozása, két apró szobácskájuk rendben tartása mellett a lányka bőven ráér játszani a kicsinyekkel, vigyázni a totyogókra, fegyelmezni a nagyobbakat. De gondja van az öregekre is; ha kell, beteg ápol, orvost, bábát hív, gyógyszerért szalad. Semmit sem utál, mindenre ráér, mindenütt ott van, és mindenkin tud segíteni. Most ő is az estét várja. Sóvárgásába nem vegyül irigység, pedig jól tudja, ő csak kívülről, az ablakon át lesi majd mások mulatságát, csak képzeletbeli táncossal fog keringőzni a lépcsőfordulóban.

A ház lakóit egyetlen család képviseli a bálon: a harmadik emeleti Grunovszkyék. Grunovszky papa lecsúszott lengyel nemes; előkelő ismeretségeiről mesélget a kávéházban, zsebkendőjén hétágú korona díszlik a monogram fölött, pénze azonban sosincs, az is előfordult már vele, hogy az elkártyázott lakbért – szégyenszemre – bizonytalan eredetű kölcsönből fizette ki az ordítozó háziúrnak.

Grunovszky úr kisebbik leányával, Margittal készül a Polgári Kör mulatságára. Hátha arra jár a királyfi, a férjhez menendő lányok álomlovagja… Ha már a másik lány, a vénlányság felé zokszó nélkül közeledő „nagy Vanda” elszalasztotta az efféle lehetőséget, legalább a kicsi hadd próbáljon szerencsét! Margit tiltakozik a ráerőltetett Hamupipőke-szerep ellen: nem tartja magát vonzónak, az idegen társaság feszélyezi, a hitelbe csináltatott – s egyre késő – báli ruha miatt szégyenkezik. Apja azonban még egy nyaklevest sem sajnál, csak hogy meggyőzze, családi érdek az estélyen ott ragyognia. A nagy Vanda pofon nélkül is meggyőzhető; hátha a húga, akit korán meghalt anyjuk helyett szeret és babusgat, csakugyan éppen most talál majd rá arra az emberre, aki boldoggá fogja tenni, azaz „el fogja tartani szépen és tisztességesen”! Az önfeláldozó, jólelkű leány szerény képzelete szerint pontosan ennyi a boldogság: valamivel nagyobb lakás, hosszú családi asztal, körülötte sok apró gyerek, s regényhős helyett a derék férfiú, aki egy szál perkálszoknyájában is oltárhoz vezeti a kis Margitot.

Az utolsó pillanatban végre meghozzák a „puffra”, azaz hozomra rendelt csipkés ruhakölteményt. Margit főpróbát tart: érzi, hogy a temérdek fodor „gyilkos dísz” az ő számára, „tejbe esett légy” lesz, hiszen törékeny termete, halvány szőkesége elvész a színpadias alakokra, tüzes szépségeknek tervezett estélyiben. Terka Völgyessy Bellát, a házban lakó előkelő kisasszonyt hívja segítségül, nyugtatná meg a szorongó Margitot; Grunovszky papa Bíró Jenőt, a festőt kéri ugyanerre, sőt a jólelkű művészt arra is rábeszéli, legyen a bálban Margit kísérője. Bíró Jenő becsülettel eleget tesz a kérésnek: a vendégek között felbukkanó ismerőseit sorra bemutatja a lánynak, táncosokat küld hozzá; tapintatos figyelme teszi elviselhetővé az estét a vásárra vitt, ám szerénysége és titkolhatatlan szegénysége miatt most sem kelendő Margitnak. Közben azonban bosszús is, amiért Grunovszky atyai erőszakossága miatt újabb és újabb lovagiasságokra kényszerül, végül egy születésnapi családi összejövetelre szóló meghívást is kénytelen elfogadni.

Bíró Jenő tehetséges festő, akire azonban aligha vár nagy jövő: a napi kenyérgondok miatt szétforgácsolja, aprópénzre váltja magát. Pedig remekül indult, talán túlságosan is szerencsésen – tizenkilenc évesen festett egy Pietát, ami szakmai körökben ismertté tette a nevét. De a Pietával szerzett megbecsülés egyre kopott, azóta akármit próbált, első művével hasonlították össze, s szemére vetették, hogy nem tudja magamagát túlszárnyalni. Erkölcsi igényessége is különc a siker elérésében. Párizsban tanult, a világhírű Danzers mester tanítványa, sőt kedvenc tanítványa volt. Csakhogy önként száműzte magát a mester köréből, amikor annak ifjú és kacér felesége kivetette rá a hálóját. Mások bezzeg nem voltak ilyen jellemesek! A közepes tehetségű spanyol festőnövendék az asszony befolyása révén, a szemérmetlenül megcsalt Danzers támogatásával már világhírt szerzett magának… Bíró inkább hazatért Magyarországra, s a kőbányai nebulók jobb sorsra érdemes rajztanáraként keresi a kenyerét. A festést ugyan nem hagyta abba, de jobbára csak önmagának festeget. Most is hiába készült el igényes, tisztességes műve, a megrendítő szépségű Koldusgyermek, Weinberger úr, a műkereskedő nem vásárolja meg még féláron sem az „ijesztő” képet, csak csendéletet rendel, polgári lakások falaira illőt.

A Gurnovszkyéknál megismert „előkelő hölgyet” az első találkozáson még idegenkedve szemléli Bíró. Tizian múzsájára emlékeztető vörös hajával, ragyogó sötét szemével, Gioconda-mosolyával Bella elbűvölő jelenség, csakhogy fölényeskedően, az alattvalóihoz leereszkedő hercegnő módjára viselkedik. Bíró azonban csakhamar észreveszi, hogy szerepet játszik, s hogy vén szamár létére „egy kislánynak ült fel, aki föltette a nagymama szemüvegét, s azt kívánja, hogy őt ezentúl komolyan vegyék”.

Völgyessy Bella kastélyban született, a Sacré-Coeurben nevelkedett, apja szeme fénye volt – de az apa meghalt, a kastély és a birtok dobra került, s a lecsúszott dzsentrilány most nővérével, Gabriellával tengődik, előkelő nyomorúságban, annak katonaözvegyi járadékából. Míg mondénul cigarettázik a társaságban – elvégre az orosz cárné is cigarettázik! -, magában nevet: senki se hinné, hogy ma csak kávét evett, s még három hétig csak kávét fog ebédelni, mert ki kell fizetniük boldogult bátyja adósságait.

Bíró Jenő egyre jobban vonzódik a lányhoz. Engedélyt kér, hogy lefesthesse. Bella szívesen beleegyezik, Gabriella azonban feltételt szab: a festő adja szavát, hogy nem lesz szerelem a dologból. Bellának mielőbb férjhez kell mennie egyik derék kérőjéhez, nehogy beteges nővére – halála után éhen pusztuljon. Bíró mindent megígér, még abba is belemegy, hogy amíg Bella modellt ül a képhez, Terka legyen a gardedám, s védencei, a házbeli gyerekek is körbeüljék délutánonként a festőállványt. Míg lassan festeget, húzva az időt, csak hogy minél tovább tartson a boldogító foglalatosság, szebbnél szebb mesékkel kötik le a gyerekek figyelmét. Az egyik mese Bellának szól, aki egyre halogatja a végső választ kérőjének: hogyan szeretett bele a szépséges Güdül nem kívánt férjébe, a kakastollas hegyiemberkébe.

Bella nem okul a meséből: elutasítja a nővére választotta jövendőbelit, sőt – mivel ő semmire nem adta szavát Gabriellának – egyre kedvesebb lesz Bíróhoz. Kapcsolatuk a kép elkészültével sem szakad meg, míg egy tavaszi séta során eljutnak a kölcsönös vallomásig: réges-régen szeretik egymást.

Házasságuk a megvalósult boldogság, a tökéletes harmónia. Szegénységük csak a festőt zavarja, őt is csak azért, mert még az egyszerű életvitelhez is sok-sok különmunkát kell vállalnia, s ilyenkor nélkülöznie kell imádott felesége társaságát. Munkája: a nem szeretett tanítás s az áron alul eladott csendéletek. Művészi sikerei nincsenek; az őszi kiállításra hat-nyolc képet is fest, de az utolsó héten visszavonja őket, verseny nélkül átengedi a pálmát azoknak a pályatársaknak, akiknek jutalmazását a  zsűri már úgyis előre eldöntötte.

A házaspár boldogsága az első gyermek, Palika érkezésével teljessé válik. Születése előtt Bíróék egy kis házat vásárolnak: földszintes, kertes házacskát. Milyen jó lesz ott játszadozni Palikának s az eljövendő kistestvéreknek! Milyen csöndes, nyugodt műterem vár ott Bíró Jenőre! A beköltözésre azonban nem kerül sor: Bella csak egyszer sétálhat végig kisfiával és férjével a tavaszi utcán: csomagolás közben rosszul lesz, láza magasra szökik. A professzorok klímaváltozást ajánlanak, az talán még segíthet. A festő minden kélsz képét elkótyavetyéli Weinbergernek, csak hogy utazhassanak. Új alkotását, a berlini kiállításra festett Angelust ingyen sem veszi át a műkereskedő.

Júliusban három levél is érkezik a délvidéki Ilmavölgybe: a kép első díjat nyert – Weinberger úr már dupla pénzt is ígér érte -, Dom Alfonso alcantarai herceg viszont bármi áron megvenné magánmúzeuma részére. A siker, a világhír elérkezett, csak éppen nincs, aki örüljön neki. A szépséges, kedves Bella meghal fiatalon, ahogyan többször is megjósolta.

Galanthay Masa grófnő fiatal, szép, és huszonötmilliós vagyona van. Egy elegáns fürdőhelyen tölti napjait, s keresi önmagát. Sokoldalú tehetség: énekelni tanul, meg görögül, hogy eredetiben olvashassa Homéroszt, próbálkozott már a szobrászattal is – most éppen festeget. Kérők között válogat: a hozományvadászokat megveti, de az őszinte érzelmek sem  hatják meg. Legfőképpen azonban unatkozik, így hát naponta levelet ír Pestre öreg nevelőnőjének, s ezekben beszámol minden programjáról, még a helyi pletykákról is.

A fürdőhelyre érdekes társaság érkezik: négy különc-bohém megjelenésű férfi. Kilétük találgatása végre valami izgalom! Masa hamarosan elújságolhatja: az egyik hírhedt párizsi szépfiú és divatdiktátor, a másik nem kevésbé ismert angol Don Juan, a harmadik Dom Alfonso, Alcantara jövendő uralkodója, akit gáláns kalandjai miatt Gardénia hercegnek nevez az előkelő társaság. A negyedik – Bíró Jenő. Véletlenül került Dom Alfonso társaságába. Az Angelus után a herceg újabb és újabb képeket rendelt tőle, végül nagyúri gesztussal udvari festőjévé nevezte ki. A megbízatás a festőnek biztos megélhetést és művészi szabadságot jelent, kisfia nevelésének, majdani egzisztenciája megteremtésének alapját.

Évek teltek el felesége halála óta. Akkor végtelen kétségbeesésében utána akart halni az asszonynak, de amikor pisztolyát halántékához szorította, a szomszéd szobában felsírt a kisfia… Bíró Jenőnek élnie kell: Palikát fel kell nevelni, Bella gyermekét nem dobhatja az árvák sötét nyomorúságába.

Masa grófnő vonzódik a magányos, szomorú férfihoz, művészetének is régi csodálója. Először véletlenül, majd némi ügyeskedéssel találkozik vele, később arra is alkalmat teremt, hogy képeiről a híres mester véleményét kérje. Bíró nem udvariaskodik: a grófnő művészinek vélt festményei egy lelkes amatőr munkái csupán. Maga megdöbben a nyers bírálattól: arisztokrata társaságában eddig csupa hízelkedővel találkozott. Úgy érzi: életét éppen ezzel a minden hamisságtól mentes férfival kell összekötnie; színlelni maga sem tud, így egy merész elhatározással levelet ír neki, férjül kéri. Ha igent mond, hűséges, jó felesége lesz.

Bírót nem lepi meg a levél. Éjszakai tűnődései közepette váratlan vendég jelent meg nála, maga a Sátán. Elegáns megjelenésű fiatalember képében személyesen jött el Bírót rábeszélni a házasságra. Tudja, hogy Bírót magánemberként nem vonzza a vagyon – bár 25 millió előtt a Sátán is kalapot emel! -, de ha a művészet karöltve járna a gazdagsággal? Ha a művésznek csak az igazán ihletett percekben kellene dolgoznia? S a gyermeknek is mennyivel többet érne egy második anya, mint akárhány nevelőnő! Masa bájos, eszes, fiatal – az legyen a kivetnivaló benne, hogy gazdag is? A hajnalig tartó vita végén Bíró még nemet mond a Sátánnak, de mindketten tudják, hogy Masa levelére igen lesz a válasza…

A második házasság után minden arannyá válik Bíró Jenő körül. A milliós hozományhoz nem is kell nyúlnia, a vagyon „tudja kötelességét… szerez egy másikat, amelyhez már hozzányúlhat minden aggodalom nélkül”. Képeit óriási összegekért versengve veszik a műkereskedők, a kritikusok egymást túllihegve dicsérik művészetét. Gazdasága hozzáértés nélkül is virágzik, s ha ifjú felesége Monte-Carlóban elrulettezik 17 aranyat, ő vigasztalásul bankot robbant, s százezreket söpör be a játékteremben. Mégis egyre boldogtalanabb, s egyre kevésbé tudja megbocsátani magának az árulást, amit művészi érvényesülésére és Palika jövőjére hivatkozva elkövetett. Masa legszentebb érzéseit megcsalta: elhitette vele, hogy szerelemmel szereti, ahogyan meg is érdemelné. Palika nevelésére nem alkalmas: miféle erkölcsről beszéljen neki? Egyetlen menekülése a múlt, Bella emléke, aki még egész embernek ismerte őt.

Masa érzi, hogy férjének valami titka van, s a végére akar járni. Egyszer a Körúton pillantja meg: egy szegényesen öltözött lánnyal beszél szokatlanul figyelmesen. A jelentéktelen lány – öt-hat gyerek veszi kerül – nem lehet a vetélytársa, de talán nyomra vezethet! Bíró gyakran eltűnik egy elegáns lakásuktól távoli negyedben, valami Kismező utca 123-ban. Oda Masának el kell mennie! Amíg Bíró a temetőbe látogat kisfiával Bella márványmauzóleumát megmutatni a gyereknek, Masa fölkeresi a titokzatos házat, és besurran. Hálószoba – kispolgári módon egymás mellé állított hitvesi ágyakkal. Gyermekszoba, benne két kiságy s egy bölcső, játékok – de hogyan lehet egy gyermekszobában ilyen rendet tartani! A nappaliban teázáshoz készítve a csészék, egy barna hárászkendő a szék karjára vetve – de hol vannak a lakók? Az utolsó szobában kiderül a titok; a műterem közepén Bella képe áll, tizennyolc éves szépsége beragyogja a helyiséget, haja fénye mellett elfakul a napsugár. Sok-sok más képen is az ő tiziani arca mosolyog. Masa szívébe hasít: róla a festő egyetlen vázlatot sem készített soha! Most már bizonyosan tudja: a családi ágyban soha nem alszik senki, a kiságy, a bölcső a meg nem született gyermekeké, s vetélytársnője legyőzhetetlen, hiszen maga a múlt, emlék, álom.

A műterem ajtajában váratlanul Bíró jelenik meg. Titka lelepleződött, most már egy másik ember is tudja – s éppen egy hozzá közel álló ember -, milyen nyomorult, hazug, szerencsétlen.

Hiába jelenik meg még egyszer a kísértő, hogy az aranyélet folytatására biztassa – dolgozószobájában a művész főbe lövi magát.

KARKOVÁNY JUDIT

Forrás: 99 híres magyar vers és értelmezése 107-115. old. – Móra Könyvkiadó 1995.