Hevesi András (1902-1940): Párizsi eső

Hevesi Sándor nevelt fia, Budapesten született 1902-ben. Ösztöndíjasként Párizsban irodalmi tanulmányokat folytatott. Az egyetem elvégzése után több polgári lapnál újságíróként dolgozott, majd a konzervatív Budapesti Hírlap irodalmi vezetője lett. A Nyugat egyik legnevesebb kritikusa, kiváló műfordító. 1938-ban szinte elsőként esett áldozatul a faji megkülönböztetésnek: lapjánál, a 8 Órai Újságnál felmondtak neki. Így aztán 1939-ben elhagyta Magyarországot, Franciaországba emigrált, s 1939 őszén önkéntesnek jelentkezett, hogy harcoljon Hitler ellen. 1940 júliusában megsebesült, s a kórházban belehalt fej- és haslövésébe.

Hevesi Andrást jobbára egykönyvű írónak tartották, s kortársai csupán a Párizsi eső című regényének jósoltak maradandóságot. A szabálytalan figurájáról, különös szeszélyeiről keringő történeteket többen ismerték, mint műveit. Csaknem húsz esztendőn át a magyar irodalom méltatlanul elfelejtett írója volt. A hatvanas évek elején Illés Endre támasztotta föl „a harmincas évek magyar dühöngő fiatalját”, s adta ki újra műveit.

Hevesi András irodalmi alkotásai polgári környezetben és érzésvilágában gyökereznek. A csapongó intellektuális érzelmesség, ábrándozás elsősorban Párizsi eső című regényét hatja át. Első fejezete 1934-ben jelent meg a Nyugatban, a teljes mű 1936-ban készült el. Központi problémája az író egész életét végigkísérő kényszerképzete: a szörnyetegség, valamint az ember menekülése, amelynek során mind környezete, mind önmaga számára leveszti valós arculatát. Hőse maga az író és egy litván szörnyeteg, emigráns és rendőrségi besúgó, Turauskas. Hevesi szörnyetegei rettenetesen magányosak, saját személyiségük rabjai, képtelenek beilleszkedni a környező világa. A regény központi figurája, Georges rémülten fedezi fel a saját magában rejtőző szörnyeteget, amelynek Turauskas alakja tükörképként vetődik eléje, mintegy megkettőzve a főhős figuráját. Georges kétségbeesetten próbál fogódzókat keresni, menekülni veszte elől. Drámai vallomás ez a magányos ember pattanásig feszült, kavargó lelkiállapotáról. A szenvedélyes hév, amellyel ez a regény íródott, ugyanakkor csapda is, amelyből az író nem szabadulhatott. Így aztán a feszítő indulatok, az égető szenvedély annyira magával sodorják, hogy a regény felépítése csonka, a fölvetetet problémák megoldatlanok maradnak, a „történet” egy banális szerelmi epizódba torkollik.

Hasonló témát dolgoz fel az Idegen emberek című regény is. Hőse céltalanul ődöng a háború utáni Párizs sajátságos forgatagában.

Az 1938-ban született Irén című regénye az író kiábrándultságáról tanúskodik. Egy szerelem történetét írja meg benne, amelyet ő maga élt át. A kettős portréból a nő ábrázolása az árnyaltabb. Alakját megismerjük a boldog szerelem hevében, majd a keserű csalódás torzító tükrében is. A történet hátterében az író fölvillantja az erősödő fasizmus kérdését is.

Az író korai halála nem tette lehetővé, hogy kiforrott életművet hagyjon hátra. hevesi András szemléletében, élményvilágában polgári író volt, írásai a modern polgári irodalom kibontakozásának kezdetét jelezték.

PÁRIZSI ESŐ

Párizs, 1924: egy magyar fiú ösztöndíjasként érkezett a Szajna-parti városba. Egy nyomasztó, ablaktalan szállodai szobában húzza meg magát, s reggeltől estig lohol, hogy „beszedje a várost, mint az orvosságot”. De mérhetetlen magányát igen nehezen viseli. Megszállottként olvas a könyvtárban, mert mi mást is tehetne? Ám a fejében egyre csak a gondolat motoszkál: meg kell szabadulnia huszonnégy órától! Hiába jár el az egyetemi előadásokra, az élőbeszédet nem tudja követni.

Aztán egy pesti egyetemi társnője, akivel együtt érkeztek Párizsba, segít neki lakást szerezni. Találnak is egy hölgyet, aki befogadná a fiút, de szerencsére mielőtt végleg elkötelezte volna magát, terepszemlét tart leendő otthonában. A látvány riasztó: piszok és petróleumlámpa, mert a tulajdonos még a villanyt se vezettette be a lakásba.

Egyszóval innen menekülnie kell, pedig már-már azt hitte, hogy magánya feloldódik.

Sűrű siránkozása végül mégis sikerrel kecsegtet: a hentesüzlet kiszolgálója szerez neki egy kiadó szobát egy kedves polgári családnál. Ebben a nyájas környezetben már tűrhetőbb az élet.

Hosszú habozás után fölkeresi előkelő honfitársát, akinek nagyvilági baráti köréről legendákat hallani. Tanácsért fordul hozzá, mondaná meg, vajon hogyan lehet bekerülni a francia irodalmi körökbe. A házigazda azonban mereven elzárkózik mindenfajta segítségtől.

Egy sikertelen kávéházi ismeretség és egy pocsék színházi este után a fiú – akit Párizsban Georges-nak szólítottak – éppen hazafelé ballag, amikor egy kószáló nő rámosolyog. És ő enged a kísértésnek.

Másnap este újra betér abba a kávéházba, ahol az emigránsok – köztük a magyarok is – össze szoktak jönni. Megismerkedik egy érdekes fiatalemberrel, a litván Turauskasszal, akiről kiderül, hogy hiába találkozik esténként a megszokott társasággal, ugyanolyan magányos, mint a fiú és mint valamennyien.

A könyvtárban váratlan botrány tör ki. Amikor a fiú délután leadja a könyveket, a kisasszony közli vele, hogy az egyik könyv hiányzik. Amíg a dolog nem tisztázódik, addig elveszik Georges olvasójegyét. A nő ráadásul még gyanús alaknak is titulálta.

Este éppen a vacsoráját készül elkölteni, amikor betoppan újdonsült barátja, Turauskas. Egy mozdulattal fölfal mindent, aztán meghívja a fiút egy étterembe – no persze Georges pénzéből. Hamar kiderül azonban, hogy a pompás menüre nem futja a fiú ötven frankjából. Ám Turauskas nem jön  zavarba: legföljebb majd nem fizetnek.

Georges torkig volt az „ötletdús” litvánnal meg a képtelen meséivel, úgyhogy faképnél hagyja.

Reggel két rendőr jelenik meg a fiú lakásán, hogy az őrsre kísérjék. Hasztalan tudakolja, mit követett el, a válasz csak annyi: „Majd megtudja!... Párizsban úgysem szeretik az idegeneket, mit ártja bele magát szamárságokba.” A rendőrségen sem lesz okosabb: csak azt közlik Georges-zsal, hogy jobban tenné, ha nem barátkozna Turauskasszal.

A könyvtárban tisztázódik a helyzet, a könyvet a fiú nem lopta el, csupán kikérte és elfelejtette átvenni.

Megszólítja az a szőke lány, akit Georges már ismert látásból. Mela ukrán származású, Németországban élt korábban. Az együtt elköltött ebéd és vacsora után a fiú hazakíséri Melát a szállodájába. Hajnaltájt keveredik haza, és elhatározza, hogy feleségül veszi a lányt. Végre nincs egyedül! Módfelett boldognak érzi magát, s ez az érzés olyannyira magával ragadja, hogy Mela jelenlétében csak kényszeresen fecsegni tud. Ugyanakkor a lelke mélyén bosszantja, hogy a lány nem akarja észrevenni, hogy lírai ostobasága csak álarc, s mögötte óriási szellemi képességek rejlenek.

Egyik nap Mela távollétében a lány francia barátnőjével kávézik, akitől elképesztő dolgot tud meg: Melának vőlegénye van. Ám a lányt ez a tény csöppet sem zavarja abban, hogy megossza kedves lényét Fernand és Georges között. Amikor azonban a fiú feleségül kéri, azt hozza fel kifogásul, hogy el sem tudná képzelni az életét vele. Így hát nehéz szívvel bár, de szakítaniuk kell. Mela tíz nap múlva esküszik Farnand-dal.

Georges tehát megint magára maradt. A magányt még nyomasztóbbnak érzi, mint párizsi tartózkodása kezdetén. Egy este újra elvetődik Turauskas törzshelyére, mert találkozni akar a litvánnal. Legalább ő maradjon meg neki! Turauskas azonban nem bocsátja meg a fiú pálfordulását.

Egyetlen vigasza, hogy kitavaszodott, elállt a folyton szemerkélő eső, kisütött a nap. Georges minden szabad percét az utcán tölti, és mámorosan issza magába a meleg sugarakat.

Május végén elkövetkezik a vizsga napja. Az egyetemre menet a fiú betér a kecskeszakállas borbélyhoz, aki még ismerte Verlaine-t. A vizsga jól sikerül. Georges megilletődve lépked lefelé a Sorbonne lépcsőin, a ruhái már becsomagolva várnak, zsebében ott lapul az útlevele és a vonatjegye.

Volt még két órája a vonat indulásáig, végigjárta h át kedves helyeit,  hogy sorra búcsút vegyen tőlük. S nemsokára hazaérkezi a régi, ismerős ház elé. „Fölrántják az egyik földszinti ablakot, szép, fáradt női arc néz ki, parányi sikoly tör ki a száján. Egy perc múlva már közeledik a virágágyak között, hogy rohan, pedig nem kellene, mert a lába nem bírja, és a szíve gyenge… - Hol hagytad a kalapodat?...”

DORNBACH MÁRIA

Forrás:  66 híres magyar regény 425-428. old., Móra Könyvkiadó 1995.