Oláh Gábor (1881-1942): Megújulás

 

Óh be sokszor perbe szálltam Istenemmel
Én halandó, földi gyarló porszem ember!
Óh be sokszor porba hajlott hitem fája,
Homályosúlt büszkeségem
Féltve őrzött koronája!

Óh be sokszor hullott könyem éjszakákon,
számkiűzve elhagyott a csendes álom,
Erősnek hitt gyönge lelkem szárnyalása
Egyre lassúbb, csendesebb lett
Egetvívó ostromába’.

Ott vergődtem, mint az égből lehúllt angyal…
Fejem fölött a pokolnak üszke lángol.
És kiáltok nagy fenszóval: vége, vége!
Elfelejtett, megvert az Úr -
Mért szállottam szembe véle?!

- Im egyszerre a sötétség összeomlik,
Bennem a hit és a kétség meghasonlik,
Mert felettem a szivárvány lobogója
Bontja szárnyát s az Úr lelke
Biztatással mosolyg róla!

Hógalambként száll fejemre a szent lélek,
Hallom hangját angyali kar énekének,
És a mennybolt kelet táján im kitárúl -
Szól az Isten… szent igéje
Mennydörögve száll ajkáról.

Érzem, érzem: bűneimnek szörnyü súlya
Húll le rólam s én repülök megújulva.
Elrepülök lelkem szárnyán, gondolatban,
Dicsőítem a nagy Istent,
Mint a gyermek, öntudatlan…

Óh be sokszor perbe szálltam Istenemmel
Én halandó, földi, gyarló porszem ember!
S a megbántott örök király megbocsátja -
Zúgolódó pártos lelkem,
Gyarló szívem áldva áldja!

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 22. szám, 1900. febr. 25.