![]()
Az ifjúkorban szerzett erős lelki benyomások, jellemvonások és érzések egész életünkben megmaradnak. Vörösmartynál is észlelhetjük ezt; kiváló jellemvonásai ugyanazok maradnak mindvégig, első boldogtalanságának keserű emlékét sohasem veszti el, búskomorsága mindég árnyék gyanánt kíséri vidámságát.
Egészben 17 éves Vörösmarty, midőn már így szólal meg egyik költeményében:
Csak te szép reménység
Csak te légy velem.
Köss az ifjúságnak
Égi szárnyakat!
Mi indíthatta Vörösmartyt arra, hogy ily érzelmeket hangoztasson? Hisz még székesfehérvári deák, kinek még alig volt fogalma az élet nehéz küzdelmeiről és máris rémképnek tekinti jövőjét.
Midőn azt írja, hogy „köss az ifjúságnak égi szárnyakat”, ezt kéri, hogy adjon az ifjúságának szerencsét, pedig éppen nem szerencse vagy nyugodalmas jövő várt reá, mert az égi szárnyakon valóban elszállt ifjúságának gondtalansága. Az ő tavasza nem derűs, tele volt az búval és fájó érzéssel. Küzdenie kellett a mindennapi kenyérért, mert midőn legjobban reászorult a szülői támaszra, atyja megbetegszik és nemsokára meghal.
99 éve múlt, hogy Vörösmarty született. A költői lelkű Csábi Anna volt édesanyja, kinek nemcsak cselekedetei, de érzelmei is legnemesebbek. Vörösmarty lírája első akkordjaiban megcsendült költői vágyakat, az érzések mélységét édesanyjától örökölte. Aki még mit fiatal leánykát ismerték, mint Hunkár Antal, úgy emlékeznek meg róla, hogy a fekete szemű, hollóhajú lányka, mindig ösmeretlen népdalokat énekelt és a meglevőkbe újabb és újabb fordulatokat szőtt. De mikor anya lett, nem hallotta már többé senki sem dalait, mert csak kis fia bölcsője fölött énekelte azokat. A kis Vörösmarty Mihály minden este édesanyja csengő dalai mellett aludt el. A boldog anyát később a gazdasszonyi kötelességei annyira elfoglalták, hogy többé nem foglalkozhatott dalaival.
Határtalan jósága nem volt oly múló, mint költői hajlama. A vidék összes betegei hozzá sereglettek, a testi betegeken orvossággal segített s a lelki betegeken jóságos szavaival. Már kora reggel ott várták az úriház tornácán a betegei.
Megfordult azonban a kocka s ő is elszegényedett, akkor meg utolsó vagyonát, „Rózsás-kertjét”, kedves imádságos könyvét is megfelezi a kéregető szegény szomszéd asszonnyal.
Fia meg is emlékszik ezen megható cselekedetéről és szép költeményében így jellemzi legszebbem anyját e rövid sorocskában:
„Ha neki van, másnak is jut.”
Vörösmarty nem pajkos, hanem magába vonult s csendes gyermek volt. Ezen lelki mélységet és komolyságot atyjától örökölte, ki mindég gondolataiba merült. Ha itt-ott feloldotta nyelvét a bizalmas társaság, akkor megszólalt szíve hangja s kitárta búját, hogy mily siralmat a haza sorsa.
Némelyek ósdinak jellemezhetnék, mert midőn fiai arra kérték, hogy szabasson nekik új divatú pantalont és kabátot, atyjuk azt felelte: míg én nálam vagytok, addig magyar ruhába fogtok járni, mert a ruha alatt szív lakik. Ezzel azt gondolta, hogy esetleg így lassan-lassan a változó ruhával érzésük is megváltozhatnék.
János az ő atyjától kevesebb erélyes gondolkodást és anyjától több vidámságot örökölt. Mihály ellenben atyja szigorú jellemét s édesanyja költői természetét egyesítette már kora ifjúságában.
Midőn Székesfehérvárra jönnek, Mihály preceptoroskodással tölti el szabad óráit, pedig még ekkor nem szorult reá, János öccse azonban folyton hancúrozott. A vakációkat rendesen otthon töltötték. Midőn első évben hazaérkeztek, atyjok alig várhatta őket, már messziről eléjük kiáltott, de nem holmi dédelgetést, hanem e szavakat:
„Miska fiam, hányadik vagy?” és aztán: „Hát te János?” Mihály minden évben ugyanazt felelte: „Első, atyám!” János eleinte 5, s azután 20 és 25-dik is lett.
Atyjuk azonban nem bosszankodott sokat azon, hogy János nem tanult, azt hajtogatta, Mihály mindég megél a tudományából, Jánosból pedig jó gazda lehet.
A nyári vakációk alatt segítettek a gazdaságban. Mihály latin klasszikusával ment az aratásra, valamelyik fa alá ült s olvasgatott, ha kifáradtak a munkások, nem buzdította őket, mint öccse, kivel emiatt sűrűn civakodott, hanem maga mellé ültette a parasztokat s elbeszélgetett velük, egy-egy jó adományért vagy ötletért jó falat járt. Ezen jellemvonása egész életén át megmaradt. Midőn már koszorús költő volt, barátai közé sorolta Zoffcsák asztalos-mestert és Szijj gépészt. Nem szerette a finnyás társaságot, hol sokat adtak az etikettre. Ha megjelent Fáy András mulatságán, ő távozott el legelőször. Nyáron sokszor kirándult, de ha a társaságban csak valakit is nem szívelt, akkor egyedül ballagott gondolataiban elmerülve.
János iskolái végeztével csakugyan gazda lett. Mihály Pestre jött, hogy tovább folytathassa tanulmányait. Anyagi gondjaihoz járult még azon tudat is, hogy anyja nehéz anyagi gondok között boldogtalan. Ő, kinek lelke a legkisebb megrázkódtatást annyira megfájlalta, hogy ne jajdult volna fel akkor, midőn szeretett édesanyja szenvedett!
Míg anyja a szegények szívét gyógyítgatta jóságos szavaival, addig fia őt vigasztalta. Nem akadt kívánsága, melyet megtagadott volna tőle, midőn később teljesen elszegényedett és szőllejébe kívánkozott vissza, a két idősebb testvér, Mihály és János véres verejtékük árán visszavásárolták azt.
Pesten már reá volt szorulva a házi tanítóságra. Szerencséjére a Perczel-családhoz került, hol be is fejezte tanulmányait. A Perczel-család Bonyhádon, Tolna-megyében lakott s itt élvezhette a pusztai életet, felvidult újra szívében az édes otthon emléke.
Sűrűn járt vadászni, de sohasem hozott haza vadat. Hogy is hozott volna, hisz a fegyvert le se vette válláról, hanem elmélyedve bebarangolta a füzest és a bozótot, gondolataival szemben mindég messze otthonában járt.
Vörösmarty már híres költő volt, midőn egy hideg téli napon szedett-vedett, rongyos külsejű fiatalember kopogtatott e hozzá, megmutatta neki költeményeit s arra kérte, keressen kiadót. Vörösmarty akkor visszaemlékezett hajdani ifjúkori nyomorára, megajándékozta ruhákkal s kiadót keresett neki. Ez a fiatalember Petőfi volt. Négy napon át gyalogolt Debrecenből Pestre, eltökélve a végsőre, vagy talál kiadót s megmenekszik az éhségtől, vagy pedig megfagy az úton.
Mint minden ideálisan érző ifjúnál, úgy Vörösmartynál is korán fejlődött ki a plátói vonzalom érzése. Eleinte költött eszményhez írt, később már több név szerepel költeményeiben. De azon időtől kezdve, midőn szellemének figyelme csak Perczel Adélra irányul, ki költészetében mint Etelka szerepel, máshoz nem írt. Ha itt-ott más névvel találkozunk, mindég odaírja, hogy: valaki megbízásából. Így akarja saját maga előtt igazolni eljárását.
Midőn végleg elhagyja Perczelék házát, már befejeződik ifjúsága, mert már diplomás ember. Pesten való tartózkodása elhidegítette némiképp ifjúkori érzéseit, midőn azonban pár év múlva Bonyhádra megy, viszontlátja Perczel Adélt, ki még ekkor is úgy érzett, mint Vörösmarty, de rég tudta azt, hogy boldog sohasem lehet. Mikor férjhez ment, Vörösmarty boldogtalansága még inkább fokozódott. A viszontlátás újra felelevenítette a régi érzéseket, a lassan hegedő szív mély sebét újra föltépte.
Reményei már az első távozáskor szétfoszlottak. Búcsú költeményében áldja szép álmainak tárgyát. Ekképp hangzik búcsúzása:
Szép Etelka, halld utolszor,
A mit sóhajt e csekély sor:
Légy áldott, Isten veled!
Így hervadott el ifjúságának legszebb érzése, szívének első fellángolása, így múlt el küzdelmes ifjúkora, mely azonban a férfiú jellemét megedzette s költészetét rendkívül sok érzéssel és gondolattal gazdagította.
Leopold Andor
Forrás: Tanulók Lapja 7. évf., 11. szám, 1899. dec. 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése