Oláh Gábor (1881-1942): Szombat este

 

Leróttam a hétnek rámszabott robotját,
leteszem a küzdés terhes, nyűgös botját.
Zaklatott elmémet elcsitítom lassan,
Hogy a testtel együtt őt is megnyugtassam.
Azután fejemet kezemre lehajtva,
Fáradt ajkam, uram, nevedet sohajtja,
Nevedet, a ki itt lebegsz körülöttem…
Bocsásd meg Istenem a miket vétettem!

Szedtem az örömnek fakadó rózsáját,
Két szemem nevette hervadozó báját.
Mikor szakítottam tövise rámtámadt,
Irigyen megszúrta kezemet, orczámat.
Kiperdült egy csepp vér – könyűm is utána,
Tán valami zokszót is vettem a számba,
Tán káromoltam is szegényt, önfeledten…
Bocsásd meg Istenem, a miket vétettem!

Mikor űzött a vágy küzdő áradattal,
Talán nem törődtem az árva csapattal,
Mely egy jó szót, fillért imádsággal hálál,
Lesi a morzsákat urak asztalánál.
Talán panaszukra nem nyílt a fülem meg,
Elvakított fénye csábos küzdelemnek, -
Tán gyarlóságomat egy perczre feledtem…
Bocsásd meg Istenem, a miket vétettem!

Talán a büszkeség, ez a lenge fátyol,
Lecsalt a szerénység egyszerű útjáról,
Tán mellemet verve nagy szavakat szóltam,
Tán kicsinységemben nagyotmerő voltam.
Ó hisz annyit botlunk éltünk rögös útján!
Ha azokat mind, mind számba szedni tudnám,
Hová tornyosúlna a vétek felettem?…
Bocsásd meg, óh uram, a miket vétettem!

S ha szívem szavára akaratom’ hajtom,
Igazság zászlaját kezembe’ ha tartom,,
Igy az örök szépért nyiltan harczra szállva
Valóságnak tetszik sóvár lelkem álma, -
Ha azzal vetem meg nyugton síri ágyam,
Amit csak tettem itt a föld porában,
Hogy Istent ismertem, imádtam, szerettem:
Megbocsátod, uram, a miket vétettem!

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 11. szám, 1899. dec. 10.