Szalay Károly (1859-1938): Márczius tizenötödike

 

Félszázad óta pislogó világod
Lobbantsd ma lángra, hű emlékezet!
Borítsa fénybe az egész világot
Mint nap, midőn déllőre érkezett.
Hasson le fényed sírok éjjelébe,
Hevítse át a porló csontokat,
S mint végitélet harsogó zenéje,
Támassza fel a régen holtakat!

Aztán beszélj! De mint az ég viharja,
Hogy szódra megremegjen a világ,
S a sírlakó, midőn dörögni hallja,
Büszkén emelje fel szemét terád!
Zengjen szavad, mint ősidők zűrében
Az Alkotó első „legyen!” szava,
Hogy újraéljen nemzetünk szivében
a megváltó szabadság korszaka!

Oh szent szabadság! Éltető világunk!
Legszebb sugár az Úrnak lelkiből,
Tiéd e nap s mi álmélkodva állunk,
Látván, hogyan teremtsz a semmiből;
Mint oszlik el a századok vak éje,
Ha megsuhintod égi szárnyadat,
S a szolgaság átoksújtotta népe
Mint tépi szét a nyügző lánczokat.

Vak éj borult az elnyomott hazára,
Gyász ülte meg a honfi-kebleket;
A gondolat merészröptű sasára
Önkény rakott sebző bilincseket,
S kit ezer év szilaj hullámverése
Megtépe csak, de meg nem ingatott:
Az árva hon s borongó nemzedéke
Némán viselte e gyalázatot.

De napnyugtáról csillag fénye rezdül!
S nyomában kél, Szabadság, szent napod;
Izzó tüzed a földgolyón keresztül
Söpör, mintha vetésbe láng csapott.
Trónok enyésznek, mint földinduláskor
A völgybe omló büszke sziklabércz,
S mi csak szennyes salakját hányta máskor,
A nép szívében forr a tiszta ércz!

Lángzó szerelmed, eltiport szabadság,
Világok lelke, éltető napunk.
Egy villanásod, s porba hull a nagyság,
Kinek imént még trónokat rakunk.
S foszlányiból a megmaradt jogoknak,
A népszabadság szent zászlója lőn
S – mint hogyha ég s föld együtt háborognak .
Milljók riongnak egyetérezőn.

Kiről beszéljek? Rólad tán, az égnek
Földünkre szállott fényes csillaga?
Kinek minden dalod égő szövétek,
s jobban hevíte, mint a nap maga;
Ki, míg zilált hajával a viharban
Állott magára hagyva nemzeted:
- Mint vészharangot észbontó zsivajban, -
Véres kezekkel lantod pengeted.

Vagy tán neved varázsiról beszéljen
Lantom, egetostromló óriás?
Kinek szavad a büszke nép szívében
Zúgó folyamnál mélyebb medret ás;
És síkra száll a hon örege, ifja,
Ha még egyszer üzensz, hogy menni kell,
s a hont szeretni agg szülő tanítja
Fiát, midőn mellette vérzik el.

S van-e elég virága száz tavasznak,
Babért körítni homloktok köré
Ti névtelen félistenek? S panasznak
Kel-é szava, mert dúsan öntözé
Szív-véretek e földet, hogy segítsen,
Naggyá növelni hős erényeket?
Ily hősöket oly népnek ád csak Isten,
A kit nagyon, véghetlenül szeret!

Nagy nap, teremtés napja vagy minékünk
S az is maradsz, március Idusa!
Halottiból tőled számítja népünk
Feltámadását! És a bősz tusa,
Mi felzúgott a béke alkotását
Vérrel keresztelő harctereken:
Örök dicsőségben ritkítja mását
S el nem felejti a történelem!

Ne félj hazám, míg hőseidnek sírján
Emlékezet világát égeted!
Véres napunk enyésző estipírján
Egy szebb jövő reménye integet.
Ha jönne vész s a végítélet átka
Süvöltne át a hon határain:
A néma sír lakóit elbocsátja
S ott lesznek ők a jognak harczain!

És újra él Kossuth s Petőfi lelke,
Mert eszme már s nem név e szó nekünk,
S a gondolat szabad röptének kelte
Tettekre hívó lelki ünnepünk.
S sajgó szívünk a mult idők sebére
Habár felejtésből fátyolt takar:
De esküszünk nagy őseink nevére,
Hogy e földön nem lesz rab a magyar!

És szent marad s örökre áldva tőlünk,
Ti hős apák, dicső emléketek,
S a küzdelem során ha majd kidőlünk,
Új sarjakat hajt drága véretek;
S a meddig egy magyar lesz a világon,
Büszkén tekint ti rátok vissza majd,
Ha, a miért véreztetek csatákon:
Világszabadság! Törzsököd kihajt!...

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf., 25. szám, 1900. márc. 18.