Benneteket, kedves ifjak, az iskola meg tanulmányaitok nagyban távol tartanak az élet ezernyi múlékony hullámverésétől, divatjától, jelszavától Jobbára nem is ösmeritek azokat, nemhogy foglalkoznátok velük és lelkesednétek rajtok. De a „szecesszió”-ról okvetlenül hallottatok már. Hallanotok kellett, hisz annyi és akkora zajt csapnak vele úton-útfélen, hogy az emberfiának, kinek füle dobja vagyon, tudomást kell róla szerezni. Beütött a szecesszió mindenüvé: szecessziósak a képek, szobrok, épületek, bútorok, a kezünk ügyébe eső mindennemű alkalmatosságok, szecessziós lesz maholnap a bölcső, melyben ringunk és a koporsó, melyben sírba tesznek. Szecessziósokká válnak az erkölcsök is és a társadalmi érintkezés módjai. Mi hát a szecesszió? A régi hagyományokkal való gyökeres szakítás, új műformák alkalmazása művészet és irodalom területén: ez a meghatározás jár szájról-szájra. Új! új! új! Harsogtatják lelkes hívei, a „beavatottak”; Új! új! új! Zúgja utánok a profán tömeg, mely lelkendezve kap a divat minden forgandóságán. És elfordulnak az emberek az örök-érvényesen bevált formáktól, az igazi széptől, fölcserélvén azt légből kapott bizarrságok, kuszaság és mesterkéltség egyvelegével. Mert az új.
Pedig hát nem is új. A művelődés története bizonyítja, hogy koronkint az emberek elfordulnak a természetestől meg az igazi széptől. Mi nógatja őket erre? Az alkotó erőnek és ízlésnek túltengése-e, a mindenáron újságra való vágyakozás-e, a hetykeség-e vagy az unalom? Ezen indító okoknak egyike-e, vagy mindnyája? Nehéz és hosszadalmas volna ezt kifürkészni. Azért konstatáljuk mi csak az eredményt: a „szecessziót”. Melynek is csak a neve új, de maga a jelensége réges-régi. Az ifjúság, mely e hó 10-kén a Nemzeti Színházban végignézte Molière „Tudós nők"-nek előadását, a XVII. század francia szecessziójának képét láthatta szeme előtt életre kelni. Maga a darab ennek igazságos kritikája. És engem hatalmasan izgatott a gondolat: Vajha a mi ifjúságunk a „Tudós nők” tanulságát a mi napjaink egyes félszegségeire bírná fordítani, melyek az ő ízlését is rontogatják! Mert akkor annál jobban tisztelné, becsülné a szépet és jót, az irodalomban, művészetben és életben egyaránt.
Pedig hát nem is új. A művelődés története bizonyítja, hogy koronkint az emberek elfordulnak a természetestől meg az igazi széptől. Mi nógatja őket erre? Az alkotó erőnek és ízlésnek túltengése-e, a mindenáron újságra való vágyakozás-e, a hetykeség-e vagy az unalom? Ezen indító okoknak egyike-e, vagy mindnyája? Nehéz és hosszadalmas volna ezt kifürkészni. Azért konstatáljuk mi csak az eredményt: a „szecessziót”. Melynek is csak a neve új, de maga a jelensége réges-régi. Az ifjúság, mely e hó 10-kén a Nemzeti Színházban végignézte Molière „Tudós nők"-nek előadását, a XVII. század francia szecessziójának képét láthatta szeme előtt életre kelni. Maga a darab ennek igazságos kritikája. És engem hatalmasan izgatott a gondolat: Vajha a mi ifjúságunk a „Tudós nők” tanulságát a mi napjaink egyes félszegségeire bírná fordítani, melyek az ő ízlését is rontogatják! Mert akkor annál jobban tisztelné, becsülné a szépet és jót, az irodalomban, művészetben és életben egyaránt.
*
A XVII. század elején Franciaországon beütött a szecesszió, melynek korcshajtásai buján elárasztották az országot. Úgy hítták ezt a szecessziót, hogy „précieusité. A magyar »negédesség«, »kényeskedés« csak haloványan fordítják a fogalmat. Hívei azt mondták, ők meg akarják nemesíteni az erkölcsöket, szokásokat és a nyelvet. Igazában pedig a finomságot az affektáltságig, a választékosságot az émelyítő negélyezettségig vitték, mindenben a különöset hajszolták, számtalan badarságot találtak föl, légies, elvont fantazmákon, képtelen ötleteken töprenkedtek, udvariasságuk a nevetség határát érte el: íme, ez a hírhedt précieusité mivolta. Rambouillet asszony termeiből, a »szép elmék« gyülekező helyéből úgy sugárzott világgá a félszeg túlzások, mesterkéltség és hóbort összessége, mint egy óriási gyújtópontból. Az irodalom Scudéry kisasszonyt és Calprenédet uralta, érzékeny, se hossza, se vége regényeikkel. Légiószámra özönlöttek az ízetlenebbnél ízetlenebb, esetlennél esetlenebb költemények, szonettek, madrigálok, melyekről Molière Mizantrópja merészen kijelenti, hogy ezrüknél többre becsül egy igaz hangú, egyszerű népdalt.
Magát a családi életet alaposan felforgatta a „negédes”-ek bolondsága. A nők odahagyják a tűzhelyet és főzőkanál helyett klasszikusokat forgatnak kezükben, kötés, varrás helyett csillagokat vizsgálnak, felcsapnak „tudós nők”-nek. Becsületes, jámbor polgárokat megszáll az úrhatnámság ördöge, mindenáron a nemesség közé vágynak keveredni. Az udvar (még IV. Henrik és XIII. Lajos idejében) szigetként áll a „szecesszió” árja közepette, melyben nyakig dagaszt a polgárság és nemesség, egyes egymagában ad példát a régi jó nemzeti erkölcsök fenntartására. Azért is kérdi a „Tudós nők”-ben Clitandertől a lefőzött Trissotin: „Nem az udvartól való ön?”
Hát ezeket a félszegségeket gúnyolta ki Molière. Éles megfigyelő szeme, hatalmas komikai ereje, csípős gúnyja és szatirizáló képessége fölavatták erre a szerepre. Első támadásával napvilágra pattant, hogy sebre tapintott, de az is, hogy darázsrajt bolygatott meg. Kiállt ő, a vakmerő és szegény komédiás, a hatalmas „negédesek” olthatatlan gyűlölete elébe. A nevetségessé tétel szörnyen fáj és bosszúra sarkall. Mennyi csipkedést, mennyi orvtámadást kellett ezért elszenvednie! De Molière nem rettent meg, szívós kitartással állotta a viadalt és sikerült is a „szecesszió”-t lehetetlenné tennie.
Hadjáratának bevezető csatája a „Póruljárt negédesek” volt (Les précieuses ridicules), legfényesebb győzelme azonban a „Tudós nők".
A „Póruljárt negédesek” mai szemmel nézve kevéssé kiváló, eléggé drasztikus alkotás, de hatása mégis leírhatatlan volt. „Bravó, Molière, ez az igazi vígjáték!” kiáltott föl a nézőtérről a színpadra egy lelkesedett úr. Mert a közönség meggyőződött, hogy a színpadon lefolyó mind igaz: az igazság ereje pedig magával ragad; hogy az előttük mozgó alakok húsból-vérből és az ő körükből valók. Akkortájt mi sem lehetett valószínűbb, mint Magdának és Katónak históriája. A két falusi liba fejét megzavarja a kor félszeg iránya, ők is negédes szerepet akarnának játszani, kiadják hát kérőiknek, két derék úrnak az útját, mivelhogy nem negédesek. Az elutasított kérők bosszút forralnak: elküldik a précieuse kisasszonyokhoz inasaikat, kik jól értik a virágnyelvet, versfaragók, hencegők. Mascarille marquisnak, Yodelet vicomtenak adja ki magát; ezek elforgatják a falusi libák fejét s már a kézfogó következnék, mikor ott terem a két kérő és csalafinta cselédeiket a negédes kisasszonyok szeme láttára rútul elpáholják. A précieusök szégyenszemre felsültek, az egész világ oktalanságukon kacag.
Ezen első vágás után jött az „öreg ágyú” a »Tudós nők.«
Egyszer esett meg, hogy Molière ellátogatott Rambouilleték szalonjába, ekkor is derekasan összezördült két tudákos költővel, Cotinnal és Ménagezsal, kik közül kivált az első öntötte ki rá mérgét. A megsértett Molière felelete az 1671-ben megjelent „Tudós nők” volt. „Don Quijote” óta ily hatalmas szatírát nem látott a világ! Molière költői ereje e vígjátékban tetőzik: humora sehol sem ragyog fényesebben, gúnyja sehol sem élesebb, jellemző tehetsége sehol sem alkot oly tökéleteset, mint ebben a darabban. Nyoma nincs itt a komikai hatás közönséges eszközeinek, választékos finomság ömlik el az egész cselekvényen, mi sem folyik a helyzetből, minden a jellemekből. Mily érdekfeszítő elevenséggel és fordulatossággal zajlik le a vér nélküli harc a józanok és negédesek pártja között! A précieusité egy család boldogságának megrontására tör, sokat felforgat, de a végén csúfot kudarcot vall és mi teli tüdőből nevetünk felsülésén! Mily páratlan Philaminte alakja, kiben az igazi kékharisnyás hölgy (bas bleu) testesül meg! Elkergeti Maris szolgálót, (ez Molière szakácsnéjának pompásan eltalált megjelenítése, kinek a költő darabjait szokta felolvasni), mert parasztosan beszél,noha már harminc grammatikai leckét vett és a jegyző házassági szerződésének „barbár” stílusa miatt zsörtölődik! Méltó leánya anyjának Armande, aki gyalázza a házasságot, de bezzeg örömest hozzámenne Clitanderhez! Bélise a vénkisasszony komikus típusa, ki azt véli, hogy az egész világ őérte eped. Ez az alak azóta konvencionálissá lett a világot jelentő deszkákon. Kisfaludy Károly is Béliset mintázta a „Csalódások” Lucájában. Kacagtató figura a két „költő”: Trissotin, aki nem más, mint Cotin, és Vadius, Ménagenak édes mása. Különösen Cotint, aki gőgös, elbizakodott, hiú ember volt, rántja le a tíz körmire Molière. Már neve (Trissotin) is annyit jelent, mint: háromszoros szamár. Azt a két ízetlen verset (Uránia hercegnő hidegleléséről és egy amarántszín hintóról), melyet a darabban elszaval, valósággal Cotin írta. A kicégérezésnek megadja a módját a költő azzal, hogy a két „szép elmét” irgalmatlanul összekapatja egymással Philaminte szalonjában, holott is mázsás gorombaságokat vagdalnak egymás fejéhez és végezetül Vadius elküldi a tudós nőkhöz ellenfele plágiumait.
Szó, ami szó, Molière a nevetség fegyverével legyűrte kora ízlésének eltévelyedéseit és fonák szellemét. Hát a mi napjainknak mikor jő el Molière-je? Avagy mindannyian úszunk az árral?
Magát a családi életet alaposan felforgatta a „negédes”-ek bolondsága. A nők odahagyják a tűzhelyet és főzőkanál helyett klasszikusokat forgatnak kezükben, kötés, varrás helyett csillagokat vizsgálnak, felcsapnak „tudós nők”-nek. Becsületes, jámbor polgárokat megszáll az úrhatnámság ördöge, mindenáron a nemesség közé vágynak keveredni. Az udvar (még IV. Henrik és XIII. Lajos idejében) szigetként áll a „szecesszió” árja közepette, melyben nyakig dagaszt a polgárság és nemesség, egyes egymagában ad példát a régi jó nemzeti erkölcsök fenntartására. Azért is kérdi a „Tudós nők”-ben Clitandertől a lefőzött Trissotin: „Nem az udvartól való ön?”
Hát ezeket a félszegségeket gúnyolta ki Molière. Éles megfigyelő szeme, hatalmas komikai ereje, csípős gúnyja és szatirizáló képessége fölavatták erre a szerepre. Első támadásával napvilágra pattant, hogy sebre tapintott, de az is, hogy darázsrajt bolygatott meg. Kiállt ő, a vakmerő és szegény komédiás, a hatalmas „negédesek” olthatatlan gyűlölete elébe. A nevetségessé tétel szörnyen fáj és bosszúra sarkall. Mennyi csipkedést, mennyi orvtámadást kellett ezért elszenvednie! De Molière nem rettent meg, szívós kitartással állotta a viadalt és sikerült is a „szecesszió”-t lehetetlenné tennie.
Hadjáratának bevezető csatája a „Póruljárt negédesek” volt (Les précieuses ridicules), legfényesebb győzelme azonban a „Tudós nők".
A „Póruljárt negédesek” mai szemmel nézve kevéssé kiváló, eléggé drasztikus alkotás, de hatása mégis leírhatatlan volt. „Bravó, Molière, ez az igazi vígjáték!” kiáltott föl a nézőtérről a színpadra egy lelkesedett úr. Mert a közönség meggyőződött, hogy a színpadon lefolyó mind igaz: az igazság ereje pedig magával ragad; hogy az előttük mozgó alakok húsból-vérből és az ő körükből valók. Akkortájt mi sem lehetett valószínűbb, mint Magdának és Katónak históriája. A két falusi liba fejét megzavarja a kor félszeg iránya, ők is negédes szerepet akarnának játszani, kiadják hát kérőiknek, két derék úrnak az útját, mivelhogy nem negédesek. Az elutasított kérők bosszút forralnak: elküldik a précieuse kisasszonyokhoz inasaikat, kik jól értik a virágnyelvet, versfaragók, hencegők. Mascarille marquisnak, Yodelet vicomtenak adja ki magát; ezek elforgatják a falusi libák fejét s már a kézfogó következnék, mikor ott terem a két kérő és csalafinta cselédeiket a negédes kisasszonyok szeme láttára rútul elpáholják. A précieusök szégyenszemre felsültek, az egész világ oktalanságukon kacag.
Ezen első vágás után jött az „öreg ágyú” a »Tudós nők.«
Egyszer esett meg, hogy Molière ellátogatott Rambouilleték szalonjába, ekkor is derekasan összezördült két tudákos költővel, Cotinnal és Ménagezsal, kik közül kivált az első öntötte ki rá mérgét. A megsértett Molière felelete az 1671-ben megjelent „Tudós nők” volt. „Don Quijote” óta ily hatalmas szatírát nem látott a világ! Molière költői ereje e vígjátékban tetőzik: humora sehol sem ragyog fényesebben, gúnyja sehol sem élesebb, jellemző tehetsége sehol sem alkot oly tökéleteset, mint ebben a darabban. Nyoma nincs itt a komikai hatás közönséges eszközeinek, választékos finomság ömlik el az egész cselekvényen, mi sem folyik a helyzetből, minden a jellemekből. Mily érdekfeszítő elevenséggel és fordulatossággal zajlik le a vér nélküli harc a józanok és negédesek pártja között! A précieusité egy család boldogságának megrontására tör, sokat felforgat, de a végén csúfot kudarcot vall és mi teli tüdőből nevetünk felsülésén! Mily páratlan Philaminte alakja, kiben az igazi kékharisnyás hölgy (bas bleu) testesül meg! Elkergeti Maris szolgálót, (ez Molière szakácsnéjának pompásan eltalált megjelenítése, kinek a költő darabjait szokta felolvasni), mert parasztosan beszél,noha már harminc grammatikai leckét vett és a jegyző házassági szerződésének „barbár” stílusa miatt zsörtölődik! Méltó leánya anyjának Armande, aki gyalázza a házasságot, de bezzeg örömest hozzámenne Clitanderhez! Bélise a vénkisasszony komikus típusa, ki azt véli, hogy az egész világ őérte eped. Ez az alak azóta konvencionálissá lett a világot jelentő deszkákon. Kisfaludy Károly is Béliset mintázta a „Csalódások” Lucájában. Kacagtató figura a két „költő”: Trissotin, aki nem más, mint Cotin, és Vadius, Ménagenak édes mása. Különösen Cotint, aki gőgös, elbizakodott, hiú ember volt, rántja le a tíz körmire Molière. Már neve (Trissotin) is annyit jelent, mint: háromszoros szamár. Azt a két ízetlen verset (Uránia hercegnő hidegleléséről és egy amarántszín hintóról), melyet a darabban elszaval, valósággal Cotin írta. A kicégérezésnek megadja a módját a költő azzal, hogy a két „szép elmét” irgalmatlanul összekapatja egymással Philaminte szalonjában, holott is mázsás gorombaságokat vagdalnak egymás fejéhez és végezetül Vadius elküldi a tudós nőkhöz ellenfele plágiumait.
Szó, ami szó, Molière a nevetség fegyverével legyűrte kora ízlésének eltévelyedéseit és fonák szellemét. Hát a mi napjainknak mikor jő el Molière-je? Avagy mindannyian úszunk az árral?
Kemény Aladár
Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 16. szám, 1900. jan. 14.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése