Élesdy István festménye
forrás: https://www.mutualart.com/Artwork/Teli-falu/013A5B0947FFA025
Már déli harangszó után van, mégis elég erősen süt a nap. Az ereszekről a hosszú csuporkák leszakadoztak s a házak előtt álló fák vékonyabb gallyairól is leolvadt a hó. Itt-ott a dombosabb helyekről lefelé apró vékony erecskék folynak, mind oda siet a falu közepén hallga patakba.
Mert a patak most igen hallgat, be van fagyva erősen. Hosszú csúszkáló helyek vannak a sima jégen, amelyen piros kép gyereksereg iringál, kiabál. Néhol-néhol fel van vágva a jég, itt meg az anyaludak fürödnek, nekik jó a hideg víz; vagy asszonyok mosnak, nagy zajt csapva a sulykok paskolásával.
De a verőfény nem sokáig tart. A nap hirtelen kiadja minden tüzét-sugarát, aztán maga is pihenni tér.
Nem olyan királyi most búcsúzása, mint nyáron, mikor előbb rózsaszín felhőket küld aluvó helyére, aztán aranyos ragyogó porral szórja e az eget, ormot, hegyet és völgyet, maga is felöltözködik tűzbíbor köntösbe és ellépetve maga előtt egy pár kósza felhőcskét, végigtekint királyi ragyogó szemével a földön és aztán mint egy szikra eltűnik. Most, mikorára a földperemhez ér, elfogy minden fénye, szomorúan megy le, szegényesen, csak úgy bújva.
Amint áldozni készül a nap, a falu megélénkül. A nagy gémeskutak nyikorogva hajlonganak a nehéz vederrel le-el, míg a hosszú, széles vályú meg nem telik vízzel, mert ilyenkor van az itatás. Innen is, onnan is jönnek ugrálva a jól tartott állatok s ápolóik jókedvűen kiabálnak át a harmadik szomszédba is, dicsérve étkes voltukat. Ez már régi szokás.
Az udvarokon itt-ott settenkedve menő gyerekeket látni, akik a kerítés, vagy a kert valamely helyére vigyáznak figyelmesen.
Ezek a cinkefogó kis gonoszok. Tököt vájnak ki s olyan ördöngös módon csinálják bejáratát, hogy a szegény cinke még lent sincs a tök fenekén, máris fogoly… Kedves gyermekkor, ennek minden időszak meghozza örömét: tavasz fütyülő sípját, nyár az ezer játékkal csalogató erdőt, mezőt; ősz, tél más-más mulatságát. A kertbe kitett üres tökök bekerülnek ismét a lóca alá, hogy másnap ismét használni lehessen. Ez alatt mindig jobban és jobban kezd esteledni, a zúzmarával borított fák koronája a kertekben, összeolvasztva ágaikat a homály, úgy tűnik fel, mint a föld fölé feszített fehér lepel. Az alacsony sövénykerítéseket megnöveli a fehérség s különös kacskaringókban látszanak elfutni a házak előtt.
A patakból gyönge csobogás hallatszik s egy lúd kétségbeesett kiabálása, ki soká elmaradt a vízben. A hegyekről nem ereszkedik le köd, tisztán emelkednek fel, élesen látszik sötétlő gerincük cikk-cakkja az acélszínű égen.
Néhány csillag jön fel, ezek is oly lassan; szórványosan messze állanak egymástól s csak alig-alig vetnek lángot. Hiába keresem a nyári csillagokkal hímes ég mezejét, ez a mező nincs! Hideg szelével a tél odafújt a fényes lángok közé s kioltott közülök sokat, sokat. A mezők virágai elhervadtak, s kialudtak az ég csillagai.
- Huss! Valami sietve csapott le; szegény éjjeli bagoly volt, élelemért jött, de nemigen talál, mert a szárnyad denevérek ilyenkor biztos helyre húzódva alszanak.
Lassan-lassan felcsillannak a ház ablakai is, két sorban egymással erős farkasszemet néznek a tűzszemek. Kis idő múlva, hogy elhangzott az estvéli, jókedvű csapatok mennek hosszú guzsalyokkal a túlsó oldalra, a szomszédba, erre-arra. Ezek a fonóhelyekre sietnek, ahol édes mesebeszéd üti el az álmot, teszi acélossá a fonalát, bőségessé a munkát.
A falu csendes lesz, sok ház sötét, egy-két kutya kuncsorog föl-le a sövények mellett, el-elvakkantja magát csupa szokásból. Néha ki-kihangzik a világos házak egyikéből, másikából a jóízű kacagás, bizonyára a mesemondó nyelve csúszott valami nagyon tréfás dologra.
Úgy éjfél felé elborul lassan az ég, előbb csak vékony fátyol húzódik rá, aztán a vékony fátyolból felhő, szürke felhő lesz, melyből lassan szitálódik a hó, majd sűrűbben esik, úgy, hogy reggelre nyoma sincs a kis faluban az útnak, egy nagy fehérség lesz minden!…
Forrás: Tanulók Lapja 7. év., 12. szám, 1899. dec. 17.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése