Miklós Elemér (19. sz.): A tót fiú

Janó a fővárosba jött fel,
- Hisz élni is kell, Istenem! -
Hátára nagy batyut kötött fel
S egy holdvilágos éjjelen
vándorbotját kezébe véve
Elbúcsúzott szerettitől
Egy rozmaringszál volt kezébe’,
Egy fényes könycsepp a szemébe’;
Ki tudja, a virág kitől?!
Ki bánja, a könycsepp mitől?!

Janó a fővárosba jött fel
Árulni drótos holmiját,
Nem vették meg. Ily tótkölyökkel
Minek törődnék a világ?!
Már fogytán is volt elesége
A mit hazulról elhozott,
Hervadt a rozmaring kezébe’
S míg könyje csillogott szemébe’,
Janó, szegény, imádkozott.

Imádkozott az ég urához,
Ki a szegényen is segít,
Ki irgalmat, vigasztalást hoz
S letörli a bús könyeit,
Imádkozott: „uram, segits meg,
Enyéimen óh hadd segítsek
S lássam szívem szeretteit!”
Mig egyszerű imáját mondja,
Úgy érzi, mintha fogyna gondja,
Mert hisz az Úrban, ki segít!

Nem taniták papok, tanárok,
Hogy lelke higgye az Urat,
Talán tanító sem volt nálok,
- Ki győzne ily kis falukat?! -
Janó sohsem járt iskolába,
De kint a réten szaladgálva
A míg virágokat szedett,
Az egyszerű fiú szivébe
Leszállt a csendes, égi béke
A tiszta hit s a szeretet!

… Soká küzdött Pesten szegény még,
Nyakára ült nyomor, szegénység,
Kis holmiját egy ószeresnek adta,
- Szüksége volt a betevő falatra! -
Maltert  kevert, napszámba dolgozott,
A létért szörnyű küzdelemben élt
S keservesen bár gyakran könyezett
A sárgult, hervadt rozmaring felett,
Sorsáért mégis kit sem átkozott,
De küzdött, hitt, remélt, imádkozott!

Egy délelőtt az építésnél
- Éppen szegény Janó alatt! -
Egy magas állás leszakadt.
A sétálók vidám zajában
Egy perczre csend lett, síri és mély
S az odatóduló csoportnak
Egy ifjú dandy így beszéle:
„Azok közül, kik téglát hordnak
Ez épülő ház tetejére
Meghalt egy tót fiú!”… „Szegény!”
Sajnálják, csak egy pillanat,
S a lárma, zaj tovább halad!

„Szegény!” Ezt mondta a világ rá,
Pedig ha köztük bárki tudná,
Hogy mily gazdag volt e fiú,
Mily gazdagabb volt ő sokaknál,
Önző, hitetlen gazdagoknál,
Kiknek szivük üres, hiú!…
Mert gazdaggá pénz, rang sohsem tehet,
Gazdag csak az, ki hisz, remél, szeret!

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 26. szám, 1900. márc. 25.