Balassa Bálint (1551-1594): Búcsú-ének kedveséhez

 

Boldogtalan vagyok,
Mert kínaim nagyok,
Béborult ifjuságom.
A szokatlan dolgot
És a nehéz jármot
Már megszokni nem tudom.
Régi időm elmúlt,
Most másképen fordúlt, -
Szomorú az én sorsom.

Őszi harmat után,
Végre mikor aztán
Fujdogál a hideg szél,
Nem sok idő múlván
Sárgúl, hulldogállván
Fáról a gyönge levél.
Zöld erdő harmatját,
Piros csizmám nyomát
Hóval lepi be a tél.

Én szemeim sírván,
Könnyeim csordulván,
Néznek csak keservesen;
Bús szívem zokogván,
Csaknem meghasadván,
Bánkódik nagy erősen;
Ki miatt naponkint
Látok szomorú kínt,
Szenvedek én testemben.

Istenem, mit tegyek?
Immár hová legyek?
Mire jutok végtére?
Ha mind búval élek,
Ezentúl mit érek,
Élek-e még kedvemre?
Vagy mind holtig árván
Járok, csak bút látván
Megyek keserűségre?

Ennyi gyötrelemmel,
Vagy ennél is többel
Ifjuságom mint éljem?
Jobb lesz a darvakkal
Vagy más madarakkal
Őszszel búcsúmat vennem,
S mennem oly országra,
Hol irígyim soha
Nem szólhatnak ellenem.

Talán elmentemmel,
Búcsúvételemmel,
Ha útamat követem,
Gonosz irígyimnek,
Kik most reám törnek,
Nyelvök elkerülhetem!
Ha nem látnak talán,
Nem szólhatnak reám:
Igy kedvök bétölthetem.

Azért szerelmedre,
Világod kedvedre
Éld ezentúl, kívánom;
De én fáradságom,
Kedves virágszálom,
Éretted nem sajnálom!
Légy jó egészségben,
Addig míg az Isten
Éltet, szívből óhajtom.

Szívem, Isten hozzád!
Megbocsáss, ha szolgád
Vétett ő beszédében;
Mert noha nehezen,
De tőled elmegyen,
Ki téged szán szívében.
Lesz-é véled szemben?
Láthatd-é e testben?
Maga tudja az Isten!

Immár sólymocskádat,
Kedves madárkádat,
Kit karodon hordottál,
Klárisokkal rakott,
Szkófiummal varrott
Lábzsinóron tartottál:
Bocsásd el békével
Szegényt, - hadd menjen el,
Reá ne haragudjál.*

*Ebből a szép dalból alakult az "Őszi harmat után" kezdetű híres kuruc bujdosó-nóta.

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)