Minden anya
gyermekét ha imádja,
Oh ne csodáld – ne ítéled el -,
Fájdalommal szüli őt e világra.
Melengető puha keblén neveli,
Csókja, lelke, hű szerelme,
Ád erőt a küzdelemre;
Óvják, védik örök éber szemei.
Mikor aztán kinyílt mint egy virágszál,
S életére a tavasznak
Napsugaras vidámsága reá száll:
Cifra urak elé viszik – s
kimondják:
Virágos szép tavaszának,
Ifjúsága hajnalának,
Más vidéken, más viseli a gondját!
A jég alatt zokogva sír a patak...
Kemény a jég... fel nem törhet...
Azt, ami fáj- kimondani nem szabad.
Te se sirasd édesanyja, szép fiad -,
Ez már rég a világ sorja –
Szenvedés az ember sorsa...
Meg van írva: „Milljók egyért, egy miatt!”
Leszedte a virágot a kaszárnya...
Örömtelen, tavasztalan
Életeddel visszatérhetsz hazádba...
Igen, igen! van még, aki vár reád –
Aki téged még egy könnyel,
Boldogságos szent örömmel
Keblére zár: drága szüléd, jó anyád!
Visszatér a dalos madár tavasszal...
„Búbánatos édesanyák,
Nektek is van, ami édes, vigasztal –
Ne sírjatok... visszaadom kincsetek...
Nekem Egy volt...
elvesztettem...
Király voltam... koldus lettem...
- Oh az az Egy –
be megsebzé szívemet!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése