„Nem, nem hiszem néném, hogy uram mást szeret,
Nem lehet ez való, csak álom, képzelet.
Virrasztóba ment ma, felfogadta, mondta.”
„Hiszel te férfinak Kerekes Ilonka?”
„Hiszek én férjemnek, hisz szegény volt s árva,
Én egyedül voltam gazdag apám lánya.
Bolondult utánam tíz falu legénye,
De nem a salakja s nem is a szegénye,
Én számba sem vettem, még rájuk se néztem,
Uram, Molnos János tetszett csupán nékem. –
Kőházunkba hoztam, szívem neki adtam,
Borúban, derűben öleltem, csókoltam. –
Jaj, ha hű nem lenne!... De csak hamar rajta!
Gyorsan öltözz! Gyerünk! Üssünk mindjárt rajta!” –
Özvegy asszony háza nagyon csendes már is,
Pedig még nem alszik benne Szabó Máris. –
„Csendesen Ilonka! Hallgasd! Lassan! Érted?
Szabó Máris ajkát csókolja a férjed.” –
„Lelkem néni várjon, szívem, lelkem úgy ég,
Ha ez igaz lenne, tán meg is őrülnék.
Az ő hangja... Hallám... Megcsókolta párszor...
Oh Uram, Teremtőm! vigy ettől a háztól.” –
„Gyermekim, leányom
úgy szeret anyátok,
De nem visel többé gondot már reátok.
Megcsalt éd’s apátok, Isten verje érte,
Miatta már szívem elég bánat érte. –
Vagyonunk nagy részét elette, elitta,
Átkozott szívem te, ne dobogj miatta. –
„Nem nyugszom én,
nem, nem. Rágyújtom a házat,
Hadd égjen benn szörnyen. Hisz szégyen, gyalázat!
Van neje, gyermeki feslő rózsabimbók,
Ő mégis mást szeret, egy mihaszna ringyót.”
Azzal gyermekeit rendre megcsókolta
S kiosont a házból Kerekes Ilonka. –
Sötét volt az éjjel, csend honolt a tájon,
Néma csend, síri csend a halottas házon –
„Aluszol, aluszol én
Molnos Jánosom
Puha fehér ágyon, idegen vánkoson?
Aludjál, aludjál nyugodtan, csendesen,
Míg az égő üszköt e házra rávetem. –
A harang megszólalt kongva-bongva, sírva,
Mintha lányt vittek vó’n ki a hideg sírba. –
Az égő ház lángja kavargott a légben,
Nagy zsibongás, lárma támadott az éjben,
Egész falu népe oltotta: hiába,
Mégis odaégtek mindketten a házba’. –
Mindenki sajnálja, mindenki könnyezi,
Egyedül Kerekes Ilonka neveti. –
Haja szétzilálva, ő maga egy ingben,
Megáll a nép között. Hallgat rája minden.
„Megcsalt a galambom piros pünkösd napján,
Maradt egy leányom, szép szőke Ilonkám! –
Az uram rosszcsont volt. Elégettem... Szánom..
Most már várhat reám túl a másvilágon.”...
Azzal elfut, szalad, bomlott hajjal, ingben...
Szegény, szegény asszonyt szánja ég, föld, minden.
Forrás: Unitárius Közlöny I. kötet 1888. September, 9-ik
szám
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése