Péterfi Lajos: Egy falusi este

Mihály bácsinál több jó embere, szomszédja és komája koppant össze. Mit is csináljon az ember falun azokban a hosszú-hosszú téli estéken, ha el nem rándul egyik-másik jó embere házához?

Mihály bácsi, meg kell adni, M... községben jó mesélő székely ember, ahány ősz haja, annyi tapasztalata. Feri, az unokája pedig könyvszerető fickó-legény. Azt mondják, hogy nemrég alapított kis könyvtárból már száz könyvet is végigolvasott. Téli estéken másoknak is szeret felolvasni vagy mesélni abból, amit már olvasott. Aztán a dolgot meg is magyarázza a többieknek. Elmondja, hogy a könyvekben elbeszélt szép históriáknak nagyobb része valósággal sohasem történt meg, hanem csak mulatságnak okáért írták: a mulatság mellett még tanulhatunk is sok olyant, aminek egy vagy más oldalról hasznát vehetjük.

Ezek után könnyű megérteni, hogy miért járnak esténként sokan ehhez a házhoz. Most is többen vagyunk.

Az egyik arról beszél, hogy be jól telel a vetés hótakarója alatt,mely a föld melegét nem engedi ki az áldásról. A másik saját baját panaszolgatja komájának. Némelyik azért aggódik, hogy az ital-árendát a faluban nem vevék ki olyan drágán, mint tavasz. Kár is volt zsidónak nem adni, erősíti.

Ebből aztán vita kerekedik. János bácsi erősen veri a vasat, hogy zsidó bé ne a faluba, mert az tönkre teszi a népet, ahová csak befészkelődhetik. Siet meggyőzni mindenkit, hogy a kevesebb árenda jó jel, mert oda mutat, hogy a nép kevesebb italt fogyaszt, mint régen. Ne féltsük azt a falut, vitatja keményen, amelyben megbukik a korcsma-bérlő.

- Már én azt mondom atyafiak – szól István Antal a falu pennája -, hogy ezen a réven éppen a tanító urat illeti a dicséret. Higgyék nekem atyafiak! Négy éve jött csak a községünkbe és már ki tudta víni, hogy vasárnap délután is üres a korcsma. Ez nagy dolog. Most ahelyett vecsernye után felolvasó és szavaló összejöveteleket tartunk Ez sem semmi dolog. A népkönyvtár három év alatt 50 frt ára könyvvel gyarapodott. Ez is a tanító úr buzgóságát dicséri.

- Legyen több rovatal, szaporodjék az adó, vegyék bérbe még olcsóbban a korcsma-tartást – veszi át a szót bíró uram -, csak kevesebb pénzünk menjen korcsmáros kezébe. Akkor ezt is, azt is fizethetjük, élhetünk is, előre is haladhatunk, én csak amellett vagyok.

Ezekkel szemben Péter bácsi folyvást erősítette, hogy csak igyék, akinek kedve van, úgyis csak az a miénk, amit lenyelünk. Mehet azért előre egyéb dolog is, ha több az árenda s mégsem jő rovatal a nép nyakába.

Mihály bácsi eddig hallgatott. Cirógatta térdén ülő kis unokáját. Mert avval dicsekedett a kis pajkos fiú, hogy már ma este egyedül fogja elimádkozni a miatyánkot, anélkül, hogy édesanyjának egy szavát is igazítni kellene.

De a társaság beszédére is figyelt az öreg, mert egyszer csak megszólal: - Bizony élő példa vagyok fiaim, én magam, hogy mit tesz az itkányosság a szegény falusi emberrel, aki a földet túrja egész életében és mit teszen a józan munkásság. Ti, fiaim, mind mai, tegnapi legények vagytok, én pedig már öreg legény, ki a kerékvágást is nehezen lépem át; én már sokat tapasztaltam a javából és a rosszából, azért figyeljetek csak, elbeszélem, hogy miképp volt az.

Mindenki figyelmezett, várta, hogy mit beszél az öreg.

- A dolog ott kezdődik, hogy kackiás legény voltam, az orromat is fenn hordoztam egy kicsit, mert hát szép birtokocska négy címeres ökör és sok ingó-bingó marha maradt volt reám apámról. A negyedik faluig is elmentem leánynézőbe, bomlott is utánam sok fehércseléd. Hát végre megházasodtam.

De volt egy bibije a dolognak. A feleségem hamar észrevette, hogy nem szeretek dolgaim után látni és többet megyek a korcsmába, mint kellene. Nógatott, cirmolt, zsémbelt is, de csak annyi volt annak a haszna; mert akaratos fő lévén és férfi, nem szerettem volna, hogy házamnál még asszonyi szó is nyomjon a latban.

Alig lehettem másfél éves házas, mikor azt kellett látnom, hogy nálam rosszul áll a dolog. Zenebona, perpatvar csakugyan járta, mikor haza mentem. Otthon cseléd- és asszonykézben pusztult minden. Csak ezt akkor még nem látta át a rendesen nehéz fejű gazda, hiába kérte a felesége. Hát asszony diktál nekem, nekem, akiért minden leány bomlott?! Ezt gondoltam és keservemben ismét elmente oda, ahol a magyar ember búját szelídíti, fejét szédíti, életét rövidíti, zsebét könnyíti. És ez így folyt napról-napra.

- Ki gondolná, aki kendet látja, hogy ez mind igaz. Jegyezték meg többen.

De maradjon az aprója. Abban nincsen semmi szép. Elég az hozzá,már hat éves házas voltam, két szép fiú apja, mikor azon vettem észre, hogy négy szép ökröm két tehénre soványkodott s méghozzá adósságom is van. Szegény feleségemet csontvázzá tette a tenger bú. Én meg csak annyit változtam, hogy egy-két év után bor helyett pálinkára fogtam a nótát. Sokszor feltettem magamban, hogy megjavulok, de az csak annyit ért. Nagy úr a szenvedély, ha markába kaparíthatta az embert!

Feleségem már rég felhagyott volt javításom szándékával. A gazdaság körül mindent megtett szegény áldott asszony, tűrt, mint egy férfi, de mégis oda jutottunk, hogy más évben felesleges volt a szolga. Minek?  - gondoltam. Eddig sem kellett volna! Magam is elbánhatok egy ilyen kicsi rongyos gazdasággal. És el is bántam volna – véglegesen, ha egy dolog közbe nem jő.

Mindenki kíváncsi volt erre a dologra.

Legkisebb gyermekem keresztelőjét tartottuk éppen. Házamnál volt ez alkalommal a tiszteletes úr is, akit ki nem állhattam azóta, hogy a katétráról egyszer rám olvasott volt; a templom is maradhatott tőlem emiatt. A vele való találkozást is kerültem. Most pedig pirongatástól, erkölcsi leckétől féltem és feltett szándékom volt elosonni hazulról, ha részegességemet még csak szóba hozza is. Azt azonban nem is tette. Arról kezdett beszélni, hogy feleségem milyen szép gyöngéden, isteni félelemben neveli fiaimat.

Hát még azt is tudja, hiszen alig láttam pársor házamnál? – gondoltam és féltem, hogy mindjárt az én dicsérésemre kerül a sor. Már járt is eszemben, hogy megszököm előle. Azonban szóba sem hozott. Hanem arra vitte a beszédet, hogy mindent meg lehet tenni, csak akarat kell hozzá. Én is beleszóltam, mert teljes életemben sokat adtam akaratomra, kivált a feleségemmel szemben! Mikor erről egy darabig űztük-fűztük a szót, egyszer a tiszteletes csak szavamon fogott.

- Tudna-e akarni, Mihály gazda, magával szemben?

- Tudok és tudtam is mindig, tiszteletes uram, amikor csak akartam.

- Hát sohasem akart felhagyni az ivással?

- Akartam is, nem is – feleltem meghökkenve. – Azt csak én tudom tiszteletes uram, milyen az én életem. Eddig végem volna, ha némelykor társaságot nem keresnék búfelejtőnek.

- Nem ott a baj, Mihály gazda – mondá féltréfásan -, nem tud kend akarni... Akarni nem tud kend!

- Nem-e? Nem tudok akarni? Én?

- No hát, akarjon Mihály gazda, ha tud, akarja, hogy négy hónapig nem iszik szeszes italt.

- Akár kezet adok reá tiszteletes uram, ha akaratom erejében csak annyira bízik.

- Ne adjon kezet. Mással szemben egészen más akarni az embernek,m int önmagával szemben.

Éreztem a szelíd szavak irtózatos hatását. Bántott minden szó, pedig éreztem, hogy igaza van. És másrészről meglepett, hogy most, amikor szavai hatását láthatja, szövi tovább a dolgot, nem fogadtatja fel velem, hogy többet nem iszom, hanem szépen másfelé viszi a beszédet. Ez az eljárás szemeimet magam felé fordította. Eddig sohasem vizsgáltam magamat. Most irtóztam magamtól. Egy olyan ember, egy olyan férj és egy olyan gazda állott előttem, mikor közelebbi öt évemre visszagondoltam, akitől elundorodtam én magam.

Addig feleségem, rokonaim és mindenki eleget verték a fejembe, hogy: te Mihály, hol a lelked, hogy tönkre teszed magadat, vagyonodat, gyermekeid jövőjét? Eleget szidtak, eleget elkeserítettek, de én ezt a keservemet is csak itallal vigasztaltam. Egy ember volt csak, aki önérzetemre hatni tudott. Mindent eltűrtem, amíg önérzetem szunnyadott és vágyam ébren volt; de mikor akaraterőmet csak úgy félvállról kétségbe vonták és még szóba sem akartak velem állani, ha akaratomról volt szó; akkor önérzetem felébredt és segített akaratomnak az uralkodó szenvedélyt legyőzni. Én legyőztem magamat, akit senki és semmi legyőzni nem tudott. Azóta csak egyszer járt szeszes ital a szájamban.

A dolog eleinte nehezen ment. Hej, nehéz is megjavulni! Meglepett a vágy. Úgy éreztem, hogy ha nem engedek neki, végem van. Én munkával öltem el a vágyat. A munka egészséges orvosság, fiaim, jegyezzétek meg. Volt idő, hogy már-már magával sodort a szenvedély. Volt idő, midőn annyira mentem, hogy elhatározásomat megszegni nem akarva, kalánnal hordottam fel egy tányér pálinkát. Nem ittam tehát, hanem ettem az italt, mert azt nem fogadtam volt. Akkor eszembe jutottak a pap szavai, amiket az akaratról mondott volt. Szégyelltem magamat, elundorodtam, hogy akaratomnak ennyire parancsol a vágy. És elhatároztam, hogy még jobban akarok és úgy lett. Nehéz dolog is, fiaim, vágyainkat zabolázni, felettök úrnak lenni. Aki ezt megtanulta, az mindent tud, ami az életre kell. Könnyebb tíz asszonynak parancsolni, mint magunknak!

Lassanként belé-belékapva megszerettem a munkát, megtanultam gondoskodni. Először folytonosan erősen kellett akarni. Azután kedvet kaptam. Végre nélkülözhetetlennek éreztem dolgozni, az élet bajaival küzdeni és töprengeni. Eladott birtokomat lassan-lassan visszaszerezgettem, sőt idővel valamicskével gyarapítottam is. Ökreim most is ritkítják párjokat a vásárokon. Régi kiállhatatlan zsémbes feleségem a világon a legjobb asszonnyá vált, házi életem békés, kellemes lett. Pedig csak én változtam meg. Annak a toronynak építésére is tudtunk valamit áldozni. A papnak pedig régóta két bért fizetek. Ő volt az oka, hogy belőlem becsületes munkaszerető ember lett. Életrevaló gyermekeket neveltünk, akik kívánom, váljanak díszére községünknek és most felcsuporodott unokáimban is gyönyörködhetem. Csak az bánt, hogy áldott feleségemet eltemettük ezelőtt hat évvel. Nyugodtan halok meg, mint az öreg Simon, mert életem nem veszett kárba.

Elég az hozzá fiaim, hadd legyen a faluban róvatal, hadd kevesedjék az italárenda. Azt jelenti ez, hogy a nép munkás, mértékletes, józan, életrevaló!

Köszönöm atyafiak, hogy figyelemmel hallgatták szavaimat. Így végezte a tisztes ősz. Holnap, ha vecsernyéről kijöttünk, én is eltapogok a gyűlésbe, mert hallám, arról lesz szó, hogy miféle könyveket szerezzünk könyvtárunknak, az idén gyűlt pénzből.