Mikor Krisztus negyven napra
A pusztába kiment vala,
Hogy ott éljen szomjan, éhen,
Fázódjék a hideg éjen,
S elkészüljön, mire vágyott,
megtanítni a világot:
Mint kell a jó Istent félni,
Egymás között békén élni...
- Nem vala ott város, faluz,
Sem egy kunyhó, sem tárt kapu.
Lombos erdő enyhe, árnya
Nem fogadta jó tanyára.
Nehány bokor, nehány cserje,
Kis madárkák lakóhelye –
Mindaz, ami tél-túl látszott,
S tarkítá a pusztaságot.
Egyszer csak úgy éjféltába’
Hallik az ég mormogása,
Dörög, csattan, hull a zápor,
Nincs menedék közel-távol.
Szegény Krisztus ázik, fázik,
Halvány arca könnytől ázik.
Futna jobbra, futna balra,
De hiába, de mi haszna.
Végezetre jut eszébe,
A fecskétől szállást kérne:
„Nem adhatok – szól a fecske -,
Hiszennekem is szűkecske,
Hanem talán kakukk komám
Adna szállást az éjszakán...”
De a kakukk megszégyellve
Bevallja, hogy a
fekhelye
Nem az övé, úgy foglalta,
A rigótól elrabolta.
Tán a bagoly tágas háza
Fogadná be éjszakára;
De a bagoly – rossz a mája –
Az ajtaját jól bezárja,
S kikiált a vén goromba,
Hogy a háza nem korcsoma.
Most a fürjet keresi fel,
Hanem az is nem-mel felel.
Veréb, gólya mind azt mondja:
„Adnánk bizony, hogyha volna.”
Szegény Krisztus tovább méne,
Zivataros, rideg éjbe.
Zúg a vihar, hull a zápor,
Nincs menedék közel, távol;
Tekint jobbra, tekint balra,
De hiába, de mi haszna.
Hát amint ott búsan állna,
Fehér galamb megsajnálja:
Hívja szóval, hívja szívvel,
Szállást ad a hideg éjjel.
- Puha ágyat vet mohából,
Enni is ad kagyló-tálból,
Virágkelyhe aranymézét...
Úgy látja el a vendégét.
Majd az álom, édes álom
Erőt vesz a szempillákon
S alszik Jézus hosszan, mélyen,
Jó tanyában, rideg éjen.
S mikor a nap nyájas képe
Felszálla a derült égre,
Búcsút mond jó gazdájának,
Fényes fehér galambjának.
Szívvel, szóval megáldotta,
Követének választotta:
A szentlelket pünkösd
napra
Galamb hozta, Krisztus
adta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése