Mécs László: A síp

Itt vagyok újra őz-lesen.

A kicsi tisztás kedvesen

zengeti tücsök-nyájait,

a margaréták bája int,

harangvirágok inganak,

utolsó csókot int a Nap.

Ülvén vadászi székemen,

kicsit pirít a szégyenem,

midőn most arra gondolok,

hogy a szerelem szent dolog,

s evvel csalom meg a balog

bakot, míg sípon sípolok.

Egy kis szeles bak hirtelen

rejtekből ugrik, itt terem

s a virágos tisztásra ront

botor-vakon, mint egy bolond.

Lelőhetném. Elkergetem.

Szép aggancs, vén bak kell nekem.

Az esti csend mélyén ülök.

A síppal nyolcat fütyülök,

a síp szerelmi szót közöl

s avar közől, bokrok közől

a vén bak indul okosan,

szaglász, megáll, megint oson,

megáll, neszel csak türelem,

húzza a sípszó, szerelem,

arany lasszó, titkos fonál,

lám, már a tisztás-parton áll,

a Hold megcsillan a csövön,

a bak most rámnéz. Meglövöm.

Nem mozdulok. Ezüst a csend.

Merengek. A fülembe cseng

egy régi, régi, régi síp,

mely Ádám óta mindig így,

ily észtvesztőn csendet hasít,

s lombok közül, gondok közül,

azt vélvén, rögtön üdvözül,

jön, jön a férfi, ott terem

mint fiatal bak, hirtelen,

- vagy évekig jön, okosan,

gyanús-gyanakvón lép, oson,

húzza-halasztja, senkinek

ne lenne rabja, nem siet,

- mégis kiér leányszívek

szép tisztására, gyöngykarok

gyöngyvirág-rétjén andalog,

eper-száj, nefelejtcs-szemek

felé sodródva megremeg,

itt is verem, ott is verem,

de Titok húzza, szerelem.

A sípot ki is, zengeti??

Akárki, mindig jaj neki,

akár Élet, akár Halál,

akár Sátán: szíven talál!

Boldog, vagy nem a szerelem:

a vége mindig gyötrelem,

az anyáknál is szenvedés,

a szívben hétfájdalmú kés!

Merengek. Színezüst a csend.

A régi síp fülembe cseng.

Hajszálon múlott, Istenem,

hogy nem könnyeztél estemen,

oly ifjú voltam s esztelen.

A Hold nevet. Megyek haza,

mint az Idő egy méhkasa:

negyvenkét éve rajzanak

a kis perc-méhek, s ezalatt

ó mennyi piros méz, kacaj

gyűlt bennem s bánat-barna baj!

A Hold pajzánul integet

s a porba rajzol engemet,

arany sugár-ujj remete

árny-képet fest: ha fekete

Halál sípol majd, senki sem

leli meg árnyék-rajzomat.

Akkor mind, mind kirajzanak

a perc-méhek s mézes szívem

az Istenemnek elviszem.

(forrás: Mécs László: Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)