Kinek osztatott ki a szerep, hogy megfúja
az újvilág harsonáját?
Pihenésre hajtáml e fejem és e gondolat
közben mélyen elszenderedék.
De az éj csendjében előjövének az emberek
és ajtóm előtt hangos beszédbe kezdettek.
A lágy júniusi éjtsaka hivogatása
be-beszökkent álmomba.
Nyugtalan, megzavart álom-tudattal eszméltem fel
és a nyitott ajtón át a barna éj hűvös szelének
illata borzotla meg hajam.
Öntudatlanul, álom-vonta gyorsasággal
siettem ki ajtómba, de az éjtszakában
a Csend szent borzadályát láttam.
Pár pillanatig mozdulatlan álltam – az álom
gondoalta gyötört, mikor im, a homályba-borult
lépcsőkön apró léptek zuhanását vettem.
- Ő jön, az álom ígérete száll, hogy beváltsa szavát.
Egy különös, ritkafehér kutya tűnt ki a homályból,
amint egyenesen feklém tart.
Én örömmámorban újjongtam fel. De vesztemre,
mert e szokatlan hangtól ő megijedve
hanyatt-homlok elrohant.
Azóta hiába keresem – nyoma veszett.
Pedig olyan különös, olyan ígéretül-küldött-vágyott volt.
Olyan volt, mint egy zömöktestű, hosszú fehérgyapjas birka.
(forrás: Bartalis János:
A mezők áldása – Révai 1942.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése