Ne búsulj, Bartalis.
Hosszú hajad szemedre mért húzod?
Könnyeid akarod elrejteni talán?
Kár, kár keseregni. Jegyezd jól meg az igét!
Vagy az idő gyors tűnése bántana, hogy te munkád
eredményét nem látnád?
Ne bánd, ne bánd „lesz még ünnep e világon”!
Les. Egyszer, ne félj! Nem kell azért búnak eresztened
az amúgy is szomorú fejed.
És hogy semmit nem műveltél, hogy semmiről számot adni
nem tudsz – az nem igaz.
Ki tudná fejből megmondani kívüled, csaknem gépiesen:
Százötvennégyszer huszonnyolc, hogy 4312.
És hogy a főtér sarkán álló rikkancs
öt perc alatt kilencvenhétszer kiáltja: Esti lap.
Ki számlálgatja a habcsobbanást a Szamos partján,
ha leszáll az éj sötétje és ki hallgatja a rügyek fakadását,
ha eljön az éjfél ideje, mikor kitárod ajtódat,
Istenednek és kedvesednek nevét sóhajtod a
néma éjtszakába minden áldott nap.
S áldozol nekik tiszta, szűz lélekkel, bár
mindkettő elhagyott, megcsalt.
Mondd, ki teszi ezt még meg kívüled?
Ki olyan bolond a mai világban?
S ki tudja megmondani, hogy a Szamos hídja
éppen olyan hosszú, hogy átmenet el lehet
énekelni egyszer: A
templomba vasárnap sem mentem...
És kinek jön mindig ajakára e dal, valahányszor
a hídra lép, ha nem neked.
És míg a habok száz, meg száz változatban,
addig ki lenne az, aki csak egyhangon, monotonon
dudorássza el katonás lépéseire, ha nem te?
Ne búsulj tehát. Sok dologról tudsz számot adni,
ha majd kérdőre vonnak.
Ne félj, vigasztalódj!
Nincs többé olyan bolond ember mint te –
s keseregni pedig – kár, kár.
(forrás: Bartalis János:
A mezők áldása – Révai 1942.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése