Valamivel több, mint tizenhat éves,
még rajta minden most-kinyíltan édes,
mint mesebeli mézzel sült pogácsa.
Legjobban illik rá e név: Pofácska.
Két hosszú arany hajfonatja mellén
aranykígyóként fut testére. Mellé
a szeme kék. Titkos belső zenével
lép lába. Mindig győz: mosollyal érvel.
Van ember, kinek lelkét telezengi
boldogsággal egy kis virág, egy senki.
Ki mérné meg, hogy mennyi hát a lélek
az ily virágban? nincs is erre mérleg.
Három komoly kérője volt a nyáron,
kosárral ment el tőle mind a három.
Pedig mindhárom szívvel és kenyérrel
kínálta izmos, férfias tenyéren.
Meghökkentő, ha egy virágnyi senki
okos, nagy férfi végzetét jelenti:
mondhat Igent, álom-kék boldogságot,
mondhat Nemet s így boldogtalanságot.
... Valahol egy kis joggyakornok árván
ingyen körmöl, kinevezésre várván,
Pofácska már türelmét veszti, sírba
vágyik s párnáit néha telesírja.
(forrás: Mécs László:
Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése