Elmegyek az éjben egy sötét ablakot nézni,
szép kedvesem ablakát.
A teli-ibolyás rét illata langyos szél fuvalmán száll,
mint kósza lelkem, remegve űz kedvesem felé
S én megyek az éjben egy sötét ablakot nézni.
Az emberek elcsendesedtek.
Minden jámbor lélek aludni tért.
Az erdőszélen piros lángú tüzek gyúltak.
Az őr botjára támaszkodva, maga elé méláz...
A rétről sűrűn csap fel a virágok illata –
S én kedvesem nevét suttogva –
megyek halkan az éjben nézni egy sötét ablakot.
És sokszor megyek. Majdnem minden éjtszaka.
Valami titokzatos erő viszen.
Pedig az égvilágán semmit seml átok.
Csak azt a fényes csíkot az ablak üvegjén,
melyet a sarki villanylámpa vet reá.
Mindig sak azt látom és mégis megysek,
megyek az éjben azt a sötét ablakot nézni.
Félreteszek minden fontolgatást: „Hiába mész,
szegény bolond, úgy sem látsz semmit s javadra nem válik.”
Megyek, mert ott a kedvesem lakik.
(forrás: Bartalis János: A mezők áldása – Révai 1942.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése