Vannak nők, kik éltük hajnalán
telve vannak duzzadó delejjel,
mit szépségnek hívnak. Mézzel, tejjel
dúsak, mint a régi Kánaán.
Nem rosszak, vagy mérsékelten rosszak
de mert olyan vérlázító szépek,
felhasználja lélekfogó lépnek
őket praktikája a Gonosznak.
Vad szépségük mindég kirakatban,
kívántatják minden elmenővel,
hiúságuk feneketlen katlan,
töltetik száz és száz bókvetővel.
Mint darázsnép a vásári almán,
úgy rajzanak a tiltott gyümölcsök
hajszolói kegyeik vigalmán,
nem firtatva szeplőt és szemölcsöt.
Aztán egyre párolog a mágnes,
s mire Ágicából hajlott Ágnes,
Erzsikéből Örzsi néne lenne:
nem marad már semmi rajta s benne!
Nem marad csak a szépség harasztja:
a Tavaszban egy nagy zörgő Semmi,
melyre nem száll pille megpihenni,
s Belzebubnak sem kell: itt marasztja.
S vannak nők, kiknek szépség-lova
versenyekben nem fut díjat-nyerten,
tündérló, de nem megy sehova,
rejtve szánt a kis családi kertben.
Nem szeretnek csak egyetlen férfit,
- de legforróbb szerelmük a Gyermek!
Rajta át az életet megértik
s hősi, bátor biztonságot nyernek.
Vannak nők, (anyáink, nagyanyáink),
kik ha végromlást a farkasnyáj int:
egy szívükből nőtt varázsvirágnak
szálával száz bajnak nekivágnak.
Tiszta vérük tiszta gyermekekben
folydogál, él s tündérgályát szállít,
- s ők, mint vén fák, kérgesen, szedetten
ráncosodnak, rútulnak halálig.
Ráncosodnak, rútulnak, romolnak,
de ráncukban, mint a templom-romban,
szentség van, s fiaik mindenhonnan
hozzájuk térden zarándokolnak;
Golgotáról jönnek, a keresztet
odatartják, s míg megáldja anyjuk:
harcosoknak elakad a hangjuk,
s püspököknek szíve belereszket.
(forrás: Mécs László:
Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése