Régi, kopottas naptáram veszem elő,
egy százesztendős jövendőmondót.
Avult sárga levelek és
piros betűk között motozok.
Elklárhozott levendula és zsálya levelek,
mindenike egy-egy bús imádság –
egy összekulcsolt kéz – Istenem, egy összekulcsolt kéz.
Piros és fekete komor számtenger,
egy bűnbán arc fölibéd hajlik.
Vezeklő derisként járom útaid
a kúsza sorok közt.
Mi a szív és mi a szerelem, ha nem
a mély örvényről egy sötét árnyék,
mely megnő óriásnyira naplenyugtakor.
Mi a sziv és mi a szerelem, ha nem
aranyhárfa egy ködös erdőben,mely elnémul,
mire rejtekét fölleltük?
Mi a szív és mi a szerelem, ha nem örök
keresés a tűnő dal után, fájdalom,
remény és nyugtalanság porbahulló rózsaszárnyain?
Kettőnek kell eljátszani egy dalt az Élet hangszerén.
Hol van az én pajtásom, akivel együtt játszhatok?
Kettősdileg ülnek a nagy hangszernél – Istenem,
mennyi disharmonia, mennyi félbemaradt dal.
Mi a szív és mi a szerelem? Fekete kővel,
fekete éjtszakában, fekete templomablakon
való behajítás.
Milyen szomorú, Istenem, milyen szomorú.
(forrás: Bartalis János:
A mezők áldása – Révai 1942.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése