Szívem sír utánad szüntelen,
szemem könytől ázott,
óh, hogy te nem látod ezt.
Arcom halovány és bús, mint a hold.
És sírok szüntelen.
Szememnek tüze nem éget már,
ajakam hamúszín és vértelen,
Mert te, kedvesem, távol vagy tőlem.
A nap nem süt, szomorú az idő.
És én mégis rólad gondolkozom.
Temetkeznek a fák. Ezer színben
feküsznek a levelek. És te
nem látod ezt, nem vagy itt mellettem.
Mindjárt elzarádokol a rózsa is.
Mindenki elhagy engem.
Mint ahogy te is elhagytál engem
Fehér rózsatő virága.
(forrás: Bartalis János:
A mezők áldása – Révai 1942.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése