Mit mondasz? – hogy nincs gondolatod kívülem
és porbaomolva fetrengnél lábam előtt?
Azt mondom.
Mit mondasz? – hogy virágot hajt a puszta föld,
ha szememnek tekintete éri és hogy megmozdul az erdő
és a fák meghajolnak és engem dicsőítnek?
Azt mondom.
Mit mondasz? – hogy vágyó sóhaj búg át lombjaik között
ha engem nem láthatnak és hogy az emberek
virágot dobálnak útam elé, hogy piciny lábam
kegyetlenül összetiporja?
És azt mondod, hogy boldogok a virágok is,m ert
piros szandál-cipőcskémről halálukkal
csókolták le a port?
Igen, azt mondom.
Mit mondasz? – hogy a madarak zavarodva állnak
meg előttem és megbűvölt hallgatásba vesz daluk,
mert szemem rájuk szögeztem?
És hogy az erdő vadonában a gyöngyvirágok is megszégyenülnek
és pirulva rejtik el fejük a part zöld mohájába,
ha hosszu hajam illatát hátára kapja a szél.
És hogy minden megszégyenül és imádattal omlik le előmbe?
Óh, ne, ne mondj ilyeneket, kérlek!
Hogy te is csak makogva tudsz hódolni előttem
és nincs szó, mely vágyaid méltóképpen kifejezze.
Igen, azt mondom.
Azt mondom, hogy remegsz az éjben járni?
Szelid, barna, tavaszi éjtszakák meleg homálya
megnöveli a lelked.
Dús illatától megrészegülten és magasztosan
dicső éneket zengesz.
És azt mondod, hogy mégis remegve járod az
ilyen éjtszakákat,m ert minden illatban és hangban
csak én jövök el
és az éjtszaka szent némaságában is csak én jövök el
és mindig csak én jövök el.
És hogy akkor lelked megalázkodva hull a magasból
a porba, mint a szárnyonlőtt sas és hogy nem tudsz
szólni hanggal, miként a letépett
virág nem beszél.
Igen. Azt mondom. ajkam néma, mint a virág
harmatos kelyhe.
Azt mondod, hogy akkor fejed lehajtod és
nem tudod kinyögni: „Királynőm, ne hagyj el” –
de azután folyton csak engem keresel?
Úgy van. Úgy van, te ifjú leány, te szép királynő.
Együgyű vagyok, ha rám tekintesz. Szemem lesütöm
és nem tudom kinyögni: „Királynőm, nem tudok élni nélküled” –
Bosáss meg nekem!
(forrás: Bartalis János:
A mezők áldása – Révai 1942.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése