Fűzfasípot faragtam a zsombos patak partján,
hogy rajta kedvesemnek nótákat játsszak.
Hogy elmenjek esténként ablaka alá
és a szendergő álmok idején halk nótával fújjam
tele a holdsugártól acélkék éjtszakát.
És nagy volt az én örömem.
Már készen volt a furulyám, mikor meghallottam,
hogy Ő az ablakbólmásnak lengeti hosszú selymes sálját.
És minden kedvem elveszett.
A furulyát a patakba hajítottam, melyet az ezüstös habok
messzire elsodortak és velük úszott az én örömem is.
A patak partján és távolabb nyílottak sok virágok
s tőlük üde és illatos volt a levegő,
odamentem és letéptem a fiatal virágokat
és mind beleszórtam a patak vizébe. És tőlük
a patak vize is üde és illatos lett.
A virágok elúsztak. Már az utolsó is eltűnt és akkor
ijedten kaptam szívemhez és utánuk iramodtam,
de nem értem be őket. A kegyetlen habok messzire
elsodorták és velük elúszott az én víg kedvem is.
Azóta sokszor elmegyek arra a helyre és a patak
vizébe mindig sok, sok, illatos virágokat szórok
és nem tudom megmagyarázni magamnak, hogy miért teszem.
(forrás: Bartalis János:
A mezők áldása – Révai 1942.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése