Óh, reggel, köszöntlek!
De mért babonázod meg lelkem,
mint az oláh asszony, hogy szép, ifjú lányát szeressem?
Mért ejtesz rabul, hisz a nélkül is szeretlek?
Mért jössz előmbe dal- és virágszekéren, hogy
elkáprázzék a szemem és ne tudjam, hogy szívem dobogását
csitítgassam-e, vagy ajkamra tegyem ujjam és hallgatva
roskadjak le előtted?
Mintha minden lomb integetne és megmozdulnának
a mezőknek fűvei.
Mintha minden virág kibomlana és folyna az illat –
Úgy tetszik, mintha kezek nyúlnának ki
az ágak közül és csak téged tisztelnének
és csak néked bókolnának.
Úgy tetszik, mintha nyelve támadna minden porszemnek
és olyan új, sohanemhallott hangon szólni kezdenének,
hogy megáll gondolkozásomnak folyása az ámulattól és
hideg zsibbadás fut végig tagjaimban, mert
minden csak téged dicsér és minden csak neked áldoz.
Feltartózhatatlanul minden csak eléd siet,
hogy elsőnek hódoljon, csak én állok némán, mozdulatlan.
Feltartózhatatlanul minden csak ünnepet hirdet:
Csak én nem tudom ajkam szóra elhatározni:
mert minden nyelv olyan nagyszerű
és minden igéjük olyan új.
Mert minden nyelv olyan szédületesen-szép és minden
szavak olyan vadboroszlán-illat.
Mert minden nyelv annyira túlszárnyal és annyira hatalmas,
hogy csak elveszni és beletörpülni tudok hangjuk árnyékába.
Mért indítsam tehát szólásra nyelvem?
És olyan kísértetiesen megdöbbentők, hogy
csak szent némasággal roskadhassak le előttük és
hideg kezemmel megrészegült lelkem mámorát takargassam.
(forrás: Bartalis János:
A mezők áldása – Révai 1942.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése