Leszállt az édes májusvégi alkony,
se hold, se lámpafény, se kint, se bent.
A szívem gordonkáján égi halkan
és égi kézzel gordonkáz a Csend.
Akác-erdőből az illat-hullámok,
szállongnak mint szűz, hófehér zene.
Minthogyha nászt ülnének angyal-álmok
s ábrándraj új ábrándrajt nemzene.
Rég volt, hogy ábrándokkal elcicáztam:
az egyetemre jártam s este, hej!
egy kispap gordonkáján a rendházban
szív-fájdítón zsongott a Träumerei.
Otthon szigor, istenes tudományok,
- az egyetemen lányok erdeje,
ezer színben virágzottak a lányok
s borzasztó volt az élet ereje.
Az ellenerdőt vér-ciklon cibálta:
a fronton volt a sok szegény diák...
- A lány-erdő azért virult s csinálta
a rendes májust, szív-komédiát.
Virágos fák közt pap-tanár jelöltek
bolyongtak. Sok úgy járt mint Absalon:
a vágy-hajszálak túlhosszúra nőttek
és fennakadtak egy-egy szép galyon.
A tudománynál erősebb, mert selymább
az élet! Ó hol vagytok Iriszek,
Ilik,Lilik, Böskék, Magdák, meg Zelmák?
Anyák-tán? – Én meg szent fáklyát viszek.
Ó milyen más e májusvégi alkony!
Szeretnék lenni vén, soványka szent
mezsgyén ülök s szivemen égi-halkan
és égi kézzel gordonkáz a Csend.
(forrás: Mécs László:
Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése