Kosztolányi Dezsőnek
Hadd lássuk, te, nevető fiúcska, mit tudsz?
Kieveztél a nagy vizekre, de csnakod
már kezdet-kezdetén megfeneklett.
Hiába sírtál magadba, némán zokogva,
senki sem hallotta, senki sem ismert.
Itt biztos a halál, nincsen menekvés,
merő hazugság minden más feltevés.
S ahatalmas senki, a vakmerő hajós –
más ismerős hiján – füvektől, fáktól sírva búcsúzott.
De az Isten, kihez végső percben fordult,
megsegítette. Egy nagy embert küldött segítségére.
És kibomlott újra a táj. Megmámorosult a levegő.
És minden piciny virág haranggá változva, szakadatlanul
hirdette az első diadalt.
Most nem tudom tovább.
Csak az a nagy ember leszállt a Hajóshoz
és megigazítva merészen meglökte,
hogy fényesen száguldjon által a vizeken.
Most nem tudom tovább.
Csak talán kiderült, hogy az a hatalmas senki
nem tudott evezni.
A nagy lökéstől a csónak iránytvesztve, féloldalt
egy nagy ívben neki ment a partnak.
De már mindegy!
Azért csak tombolva-tombolt a táj
és százszorta mámorosabb lett a levegő.
Minden piciny virág pedig haranggá változva
szakadatlanul ezerszeresen jobban hirdette
széles e világon a ritka diadalt.
Mert egyszer, a végső percben egy Ember szállott le
a nevető fiúcska hajójához.
Kolozsvár, 1914 május
23.
(forrás: Bartalis János:
A mezők áldása – Révai 1942.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése