- Remény hol van?-
Kikötöttem egy messze folyó partján.
De mért nézel oly csodálkozva reám?
Letörtem a fűz gallyait és saruimról
Letörültem a port.
Nincs már semmi kilátás.
Borul az ég és sötétül a látóhatár.
De mért remegsz és minek nézel oly erőlködve?
Az alkony homályba verte és a partok vonala
elmosódott.
Tudom, hogy egy kis hazugság boldoggá tenne
és felvídulna setét homlokod, de mit ér?
Tudom, hogy kegyetlenség az igazságot kimondani
de te mondád, hogy ekképen cselekedjem.
De mért mered tekinteted annyira bele?
És mért mindig abba az irányba?
Nehéz a csend setétje és fojtogatós szél
kapott lábra.
Könnyed pedig mért nem törlöd le?
Nézz körül, mindenfelőlről orgona-
virágok integetnek.
Új ébredés van, nagyszerű Kezdet
És te mégis csak a sötétet nézed
s azt a távoli rongyot a folyó partján.
Nézz körül, örömtüzek gyúlnak mindenfelé
s lélekszakadva áldozati éneket
mondanak az emberek és amerre menetük
elhúzódik, mindenütt csak Élet lobog föl
és az Élet dicsősége magasztaltatik.
De annak a csúf setétnek minden
lehelletnyi része mérges tőr, mely megtámadja
a szívet és és megbontja az észt.
Ó, ne nézz, ne nézz arra!
(forrás: Bartalis János:
A mezők áldása – Révai 1942.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése